FŐOLDAL
 


1.


2.


3.


4.


5.


6.


7.


8.


9.

 

A VÁSÁRI ÉS A MŰVÉSZI BÁBJÁTSZÁS

Az 1920-as években a magyarországi vásári bábjáték alakulása új lendületet kapott. Úgy tűnt, a Városligetben a Széchenyi Fürdő felépülése hosszú távon rendezte a mutatványosok helyzetét. A vurstli virágkora a millenniumtól az első világháborúig tartott. Közben ugyan többször felvetették a kitelepítés gondolatát, de erre sohasem került sor. Néhány mutatványost csak 1910-ben helyeztek át az újonnan létesített Népligetbe. A többiek újabb huszonöt évre szóló terület-használati jogot kaptak a fővárostól. Az 1926-ban végzett területrendezés során a Fővárosi Nagycirkusz mellett jelöltek ki telkeket a számukra. Ekkor épült fel a Mutatványosok utcájának végében Hincz Károly állandó bábszínháza, ahol 1950-ig, az államosításig tartottak előadásokat.

Bár már a 18. században fel-feltűntek a nagyobb városokban német, cseh, morva mutatványosok, igazán csak a 19. század végén telepedtek le és magyarosodtak egy–két nemzedék után a Hofer, Glasenapp, a Korngut–Kemény család és a Hiencz–Hyenz–Heinz–Hints, azaz a Hincz család tagjai. Glasenappék már a 19. század végén magyar nyelvű Faustot játszottak a Népligetben; minden bizonnyal ebben az időben tértek át Hinczék, a legrégibb magyarországi vásári bábjátékosok is a magyar nyelvű játékra. (Budapest a századfordulótól kezdve rohamosan magyarosodott; 1930-ban a főváros lakóinak 94,3 százaléka magyar ajkú volt, s csak 3,8 százaléka német.) A család színházának alapítója, Hiencz Adolf már az 1840-es években járta Kelet-Európát. Részt vett az 1848–1849-as magyar forradalom- és szabadságharcban. A mutatványos család vándorkönyve 1862-ben már feleségét, Hiencz Franciskát tüntette fel a marionettszínház tulajdonosaként. Hiencz Franciska halála után fia, Gusztáv vette át a színházat. Hiencz Gusztáv 1885-ig működött vándorbábjátékosként, s egyre gyakrabban játszott a fővárosban. Városligeti színháza felállítására 1889-ben kapott engedélyt. Halála után leánya, Katalin vezette az intézményt, aki a század végén lejegyezte a családi szájhagyomány útján öröklődött darabok szövegét. Katalin öccse, Károly több mint négy évtizedes tevékenysége új korszak kezdetét jelentette a magyar vásári bábjáték történetében. Hincz Károly neve először 1908-ban a gyámapjával együtt kötött szerződésen szerepelt; egy városligeti mutatványos telepet béreltek. Ugyanitt önállósította magát 1909-ben, ekkor lett az Első Magyar Bábszínház tulajdonosa.

Az új épület birtokba vételével Hincz Károly fokozatosan megváltoztatta színháza arculatát. A német–cseh–morva hagyomány háttérbe szorult, szórakoztató vegyes műsorai a főváros gyermek-közönségéhez szóltak. A többi mutatványos műsorához hasonlóan Hincz Károly előadásai is két részből álltak. A kesztyűs bábokkal előadott Vitéz László-jeleneteket – rövid szünet és technikai átállást követően – marionett produkciók követték: artistaszámok, táncok, s egy-egy népszerű mese szerepelt a műsorban. Az 1920-as években jobbára saját ötleteit valósította meg a bábos (Frici és Dorka-medve, Frici és a kutya, A vendéglős, Harmonikás, Szaxofonos négerek stb.), az 1930-as évektől kezdve viszont kizárólag Grimm-mesékkel egészítette ki a repertoárt (Csipkerózsika, Piroska és a farkas, Jancsi és Juliska és a Walt Diesney-filmsikerek nyomán készített A három kismalac és a farkas, Miki egér és Donald kacsa). Az 1940-es évek elejére legalább hat–hét műsorhoz elegendő bábu állott rendelkezésére. Hincz Károly az idők során ötszörösére növelte a család marionett-gyűjteményét. Az 1926–1927-es évadban, az új színház megnyitásakor átalakította a régi bábokat, és a vezetőpálcás technikát zsinórosra változtatta. Bécsben és Erdélyben több marionettet vásárolt, később egy óbudai fafaragóval több mint harminc bábot készíttetett városligeti színháza számára.

Kortársai mesélték, hogy féltékenyen őrizte titkait; nem engedett színpada közelébe avatatlanokat. Hiába féltette kicsinyke csodáit: az államosítás elpusztította színházát. Az egykori városligeti vurstli ma is él az előkelőbb és drágább Vidám Park részeként, Hinczék marionettszínháza azonban áldozatul esett a hatalom múltat végképp eltörölni szándékozó buzgalmának.

A Népliget a „Franzstadt” és Kőbánya szegényeinek szórakozóhelye volt. A Városligetbe a Terézvároson át a Sugárút palotáit bámulva lehetett eljutni – a Népligetbe legfeljebb laktanyák mentén. Aki pedig kicsit tovább kíváncsiskodott a Mária Valéria telepen találta magát… A Népligetben a Sziléziából származó német Hofer család bábozott először, valószínűleg már a századfordulón. Működésükről keveset tudunk. Annál több forrás maradt fenn a Korngut–Kemény család három nemzedékéről. A nagyapa, a polgári foglalkozását tekintve cipészmester Korngut Salamon az 1920-as évek elejéig mutatványosként: cirkuszigazgatóként, bűvészként és minden bizonnyal bábszínház-tulajdonosként járta az országot. Az 1912-ben kelt adóív szerint százhúsz korona bért fizetett a Népligetben a bábszínház céljára bérelt mutatványos helyért. Fiával, Korngut Henrikkel, a későbbi idősebb Kemény Henrikkel 1912-ben megalapította a „Columbia” Magyar Mechanikai Színházat. A hangzatos elnevezés marionettszínházat takart. Az ezer példányban kinyomtatott reklámszöveg szerint a következő műsorszámokat ajánlották a nagyérdemű figyelmébe: „1. Trónfoglalás a törpék birodalmában, vagy Egy haldokló titka. Mese négy képben, írta Korngut Henrik. 2. Rózsa Sándor életéből. Érdekes történeti dráma. Színpadunk részére átdolgozta K. H. 3. Orosz–japán háború (tengeren). Mechanikai mutatvány. 4. Egy város életéből. Mechanikai látványosság. Helyárak: I. hely 40 fillér; II. hely 20 fillér. Katonák és gyermekek a felét fizetik.” [1]

A színházalapítás ötlete minden bizonnyal idősebb Kemény Henriktől származott, aki 1911-ben kivándorlási szándékkal megfordult az Amerikai Egyesült Államokban, ahonnan alig egy esztendő múlva hazatért. Az amerikai tapasztalatok nyomán létrehozott színház azonban néhány hónap alatt tönkrement.

A kudarc után, 1920 tavaszán még egy kísérletet tett apa és fia közösen. Bábszínház létesítésére a Fehérvári úton kértek építési engedélyt. Korngut Salamon néhány hét után belefáradt a kilátástalannak tűnő küzdelembe, és fiára hagyta a színházat. Idősebb Kemény Henrik 1926-ban telepedett le a Népligetben, ahol vegyesen játszott marionettel és kesztyűs bábbal. Bábuit maga faragta. A korszak hiteles szemtanúja, Szokolay Béla így emlékezett Kemény Henrik játékára: „Megvolt benne az a kettősség, ami minden igazi művész művészetének titka: beleélte magát a játékba, de ugyanakkor éberen is figyelte önmagát, önmaga játékát. Kifogyhatatlan hitével meg tudta ragadni közönségét: gyermekeket, felnőtteket egyaránt. […] Az ő játékának stílusa él tovább fia, az ifjú Kemény Henrik játékában” [2]

Idősebb Kemény Henrik húsznál több Vitéz László-darabot játszott; közel ugyanennyi marionett-szinopszist készített. Hagyatékának része még néhány műsor-összeállítás és konferansz-szöveg is. Az Elátkozott malom, az Itt nem szabad énekelni, a Vitéz László borbélysegéd, a Csodadoktor és a többi idősebb Kemény Henrik által lejegyzett mű a klasszikus játékforma összefoglalása, szintézise, az élő és a továbbélő hagyomány. Ezek a bábjátékok összegezik a 19. század vándor-bábjátékosainak tapasztalatait és a kivételes erejű bábjátékos személyes meggyőződését. Idősebb Kemény Henrik halhatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Vitéz László-játékot az államosítás sem tudta eltörölni a föld színéről. A Kemény család népligeti bódéja – bár megpróbálkoztak életre keltésével – végleg elveszett; Vitéz László figuráját azonban ifjabb Kemény Henrik jóvoltából a 21. század elején is ismerik a gyerekek.

Vitéz Lászlóról, a magyar vásári bábjáték első számú hőséről, Guignol, Petruska, Pulcinella–Polichinelle, Punch, Hanswurst, Kasperl–Kašparek édestestvéréről minden részletükben ellentmondásosak a szakirodalom megállapításai. Aligha bizonyítható az a feltevés, mely szerint a Jagelló-királyok (Ulászló és II. Lajos) korában, a 15–16. században kell keresnünk az eredetét (Dobzse László, Lengyel László); és „a daliás és regényes lengyel–magyar idők katonás virtusát őrzi, nevében is a magyar marionett északi, egyik forrásának útját és emlékét, cseh–lengyel eredetét őrzi.”, amint azt Bevilaqua-Borsody Béla szócikke nyomán sokan évtizedeken át tényként elfogadták. [3] Az sem igaz, hogy „míg a francia nemzeti bábszínházi hős a szellemes, vidor, gunyoros, szemtelen délfrancia parasztfiú, Guignol, a német bábuhős a lapos, de kedélyes, durva humorú, egészséges filozófiájú Kasperle, a sunyi, ravasz német paraszt, addig a magyar bábuhős a lovagias, vakmerő, regényes hajlamú, virtusos, duhaj, de jószívű és gyöngéd magyar katona, éspedig a kötéllel fogott, elnyomott parasztfiú, akit üldöz a szolgabíró és a zsandár, aki megvédi a gyöngébbet s elveri a hatalmasabbat, vagyis népi hős.” [4]

Ennek a jellemzésnek nem csak a legkorábbi ismert játékok mondanak ellent – ezekben a legritkább esetben viselkedik makulátlan jellemként –, hanem a különböző időszakokból származó, bohóc-karakterre utaló Vitéz László-bábok is. Sokkal valószínűbb tehát, hogy a figura Hanswurst és Kasperl kompilációja, s az idők és a játékok folyamán alakították ki önálló jellemét a bábosok.

A magyar mutatványos bábjátszás másik figurájának, Paprika Jancsinak származását is homály fedi. Az utóbbi évtizedek Balázs Bélának tulajdonították azt az állítást, mely szerint Pozsonyban született meg a magyarság kigúnyolására a Bach-korszakban. Tehát nem is magyar figura, hanem a német bábjátékban a rebellis magyar karikatúrája. Ezt ugyan részben megcáfolja az a tény, hogy az 1830-as évek közepén már feltűnt a név, hiszen 1843-ban többen írtak róla: Garay János A leopoldmezei népvigalom című írásában említette, és Jókainál is előfordult. A 19. századi bábszínházi Paprika Jancsi ismeretlen; nem maradt fenn szövegkönyv, az előadás leírása, és bábfigura sem. Minden bizonnyal helytállók Tolnai Vilmos szavai: „Valamint a paprika, úgy a bábjátéknak róla nevezett bohó személye sem régi keletű minálunk. Sem régibb irodalmunkban, sem a karácsonyi és húsvéti játékok személyei közt nem találjuk meg az együgyűségnek s egyszersmind furfangnak ezt a furcsa megtestesítését. A Nyugat az ő szülő hazája és otthona, onnan kerül mihozzánk nevével együtt a 19. század derekán.” [5]

A vásári bábozás két történelmi alakját, Vitéz Lászlót és Paprika Jancsit Weöres Sándor „emelte át” az irodalomba; először A holdbéli csónakos című színjáték „előformájában”, a Bolond Istók (Bp., 1943) című hatrészes prózameséjében.

Bár a vásári bábjáték már a 19. században George Sand-tól Pocciig sokakat megihletett Európa-szerte; igazán csak a 20. század teremtette meg a művészi bábjáték kibontakozásának feltételeit. Orbók Lóránd 1910-ben Vitéz Lászlóról nevezte el bábszínházát; és Blattner Géza bábos életművében is meghatározó a vásári bábjáték hatása.

Blattner festőművész; Hollósy Simon tanítványa volt Münchenben. Tanulóévei alatt kezdett érdeklődni a művészi bábjáték iránt; elsősorban Richard Teschner bécsi iparművész rafináltan artisztikus pálcás bábjai voltak rá nagy hatással. Hazatérte után rávette Rónai Dénest, a Váci utcai fotóműterem tulajdonosát, Orbók korábbi patrónusát, hogy mutassák be a wayang-rendszert is Budapesten.

Blattner az 1919-ben megrendezett „wayang-előadássorozat” után két esztendővel – immár Rónai Dénes segítsége nélkül – újabb kezdeményezéssel jelentkezett. Új műsorához megnyerte a Magyar Gyermektanulmányi Társaság vezetőjének támogatását. A Katolikus Kör Molnár utcai helyiségében 1921 novemberében került sor a Művészi bábjáték bemutatójára, melyről Németh Antal így számolt be a Magyar Helikon című folyóiratban: „A Magyar Gyermektanulmányi Társaság dramaturgiai felügyelete alatt, Blattner Géza festőművész vezetésével szép művészi célkitűzésekről tanúskodó vállalkozás indult meg: feltámasztani poraiból a magyar bábjátékot, és a magyar monda- és mese-anyag kiaknázásával beállítani a gyermek nevelésének ható tényezői közé. […] A mese bábszínpadra elevenítésének három módja volt képviselve a »Művészi bábjátékok«-on. Az egyik a régi magyar vásári típus, mikor guignol-kesztyűbe bújtatott kézzel mozgatják a személyeket (Lusták orvosa), a másik a figurák modernizált wayang-szerű mozgatása (Béka-egérharc), és az árnyjáték, melynek az volt a speciális érdekessége, hogy nem a megvilágított háttér mögött, hanem előtt mozogtak az alakok, amint azt a jávaiak is alkalmazták (A bűvös hordó). A három dimenzióban mozgó bábuk kombinálását a kétdimenziós teschneri figurákkal, a Lúdas Matyiban kaptuk, de nagyon érthető volt a stílus-disszonancia, melynek hiánya éppen a bábjáték legnagyobb érdeme. A dekorációk stilizált hatásra törekvő pikturális megoldása fölötte állt az oktató szempontokat szem előtt tartó irodalmi részén az előadásnak.” [6]

Az írás megjelenését követően Blattner és Németh Antal életre szóló barátságot kötött; s a következő bemutatón a tizenkilenc esztendős ifjú kritikus is közreműködött. A Faust-bábjátékot ketten játszották, és ugyancsak a Molnár utcai teremben mutatták be, majd 1924 nyarán több alkalommal előadták a Műcsarnok Munkácsy Termében. A nagyszabású gyermekügyi kiállítás alkalmából – két hónapon keresztül – Blattner még egyszer előadhatta legsikeresebb darabjait: a Faustot, a Lúdas Matyit, Balázs Béla A halász és a hold ezüstje című bábjátékát és Mohácsi Jenő árnyjátékát, A bűvös hordót. Ez volt Blattner magyarországi működésének utolsó állomása. A bábművész harminckét éves korában, 1925-ben Párizsba költözött. Németh Antal évtizedekkel később így méltatta a művész jelentőségét: „Szerepe azonban nem szűnt meg a művészi magyar bábtörekvések történetében, csak átalakult. Blattner Géza a harminc esztendő alatt soha nem szűnt meg példájával, tanításával, segítő támogatásával buzdítani mindazokat, akik valóban szívükön viselték és viselik a bábművészet magyarországi sorsának jobbrafordulását.” [7]

Blattner Géza negyvenéves bábos működése során szinte valamennyi lehetséges technikát alkalmazott és továbbfejlesztett. Tizenkét bábszínházat épített 1958-ig; egyszerű hordozható paravánokat készített és komoly felszereltségű, többféle játéktechnikára alkalmas színpadokat létesített. A legkülönbözőbb műfajokban – pantomim, árnyjáték, zenés mesejáték, dráma-átdolgozás – hetvennégy bemutatót tartott. Ezek közül Az ember tragédiája 1937-ben rendezett párizsi bemutatója a legjelentősebb. Ennek ihletője és animátora a jóbarát, Németh Antal volt, ahogyan erről az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött levelezésük tanúskodik. Az Arc en Ciel (Szivárvány) Bábszínház Detre Szilárd fordításában a párizsi világkiállításon szerepelt Madách drámai költeményének első bábszínpadi és első francia nyelvű bemutatójával. A drámai költemény Fernand Pignatel és Walleshausen Zsigmond átdolgozásában Ádám és Lucifer párbeszédeivé alakult át. Az előadást kórus kísérte. Valamennyi történelmi színt megjelenítettek, csak a második prágai képet hagyták ki – a korszak hazai hagyományát követve. A két Hollósy-növendék, Detre és Walleshausen Münchenben ismerte meg Blattnert. Résztvevői voltak az 1919-ben rendezett szecessziós wayang-játékok előadásnak. Detre alapító tagja lett az Arc en Cielnek, Walleshausen 1931-ben csatlakozott az együtteshez. Detre később kivált a csoportból; Cou-cou néven francia gyermekbábszínházat alapított feleségével. A Tragédia tervezésében és kivitelezésében Blattner irányításával huszonegy párizsi magyar képzőművész vett részt.

A közreműködők között a legfontosabb személyiség A. Tóth Sándor, aki később a hazai bábművészet meghatározó alakjává vált. A. Tóth a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett Rudnay Gyula növendékeként. A bábjátszáshoz való vonzódását az is serkenthette, hogy Blattner Géza feleségének volt az unokaöccse. Az állástalan rajztanár előbb Londonban próbált szerencsét, majd Párizsban felkereste rokonát, aki éppen a második nemzetközi bábjáték-kongresszuson való szereplésre készült. A. Tóth hamarosan elkészítette első önálló produkcióját: a Húsvéti köszöntő című árnyjátékot; ezt követik kubista-konstruktivista játékai (Az utca, Fakatonák parádéja, Kezek). A. Tóth első marionett-játéka, A vak vadász állandó repertoár-darabja lett Blattner színházának. A mű két szereplője, a vadász és a bagoly hársfából faragott, festett figura. A művész később is előszeretettel alkalmazott faplasztikát; többek között Az ici-pici ház című gyermekdal-illusztrációhoz. Az abszurd-előfutár Pierre Albert-Birot Kezek című poémájának figuráit – Pierrot-t, Arlequin-t, az ördögöt, a házmesternét meg egy lámpaoszlopot – viszont kesztyűs bábokkal jelenítette meg. A történetben égitestekkel labdáztak a szereplők, akik megnőttek és összezsugorodtak a nyílt színen.

A. Tóth Sándor 1931-ben hazatért; a pápai tanítóképzőben tanári állást vállalt, de továbbra is kapcsolatban maradt Blattner színházával. A Blattnertől „örökölt” darabok közül hamarosan elkészítette a Lúdas Matyit és A három kívánság című népmesét. A. Tóth Sándor tevékenysége elsősorban a pedagógiai bábjátékban jelentős; ő teremtette meg az 1930-as évek cserkész-bábjátszásának állandó szereplőit: Üst Ubult és Verj Eleket.

Blattner Géza negyven esztendei bábjátékos tevékenységéből mindössze hét zajlott hazai földön – Divéky Józseféből egy sem. A jeles grafikus és könyvillusztrátor Bécsben és Budapesten tanult, 1918-tól 1941-ig Svájcban élt. Brüsszelben 1913-ban nyitotta meg a Le Petit Théâtre nevű marionett-színházát. Gentben és Antwerpenben is fellépett szétszedhető színpadú, utazó színházával. Artisztikus, szecessziós figurákkal adta elő Mozart Bastien és Bastienne, Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című kisoperáját; francia népdalokból és sanzonokból vegyes műsort állított össze. A második világháború végén Sopronban telepedett le, ahol azonnal bábszínházat akart létesíteni. Portált, nézőteret, színpadot tervezett, melyet egy tanulmány kíséretében benyújtott Sopron város vezetőinek. A marionett megszállott szerelmese, túl hatvanadik életévén, lánglelkű ifjú hangján szólt: „A svájciak kivételével valószínűen az összes német marionett-színházak elpusztultak, és sokáig fog tartani, míg újakat létesítenek. Kapjunk az alkalmon és lépjünk a helyükbe, mutassuk meg a külföldnek is, hogy kulturális és művészi törekvéseinkkel és teljesítményeinkkel európai viszonylatban is versenyképesek vagyunk. Egy művészi marionettszínház idegenforgalmi és nemzeti propagandára is alkalmas volna: bemutathatná szép népviseleteinket, előadhatná népdalainkat, népzenéinket külföldi vendégjátékai alkalmával. Itthon pedig beutazhatná az országot, és kultúrát terjeszthetne a legfélreesőbb vidéki városokban.” [8]

Divéky magyarországi tervei nem valósultak meg, beadványát az illetékesek válaszra sem méltatták.

Büky Béla ízlése, ábrázolásmódja és életútja meglehetősen eltért idősebb pályatársaiétól. Ő a népművészet vonzásában alkotott, rusztikus ábrázolásmódja a dunántúli pásztorfaragásokat, a palócföldi padhátakat, az alföldi fafaragók képzeletvilágát idézte. Minden megnyilvánulásában néptanító, népművelő volt. Festőnek készült; mesterének, Vaszary Jánosnak franciás-dekoratív piktúrája és modernista szemlélete hatással volt a fiatal művészre, aki indulásától kezdve a népművészet elemeivel egyesítette az új-klasszicista törekvéseket. Már az 1920-as, 1930-as évek fordulóján készült képein és faliszőnyegein ott vannak azok a formajegyek, melyek később árnyjátékait is jellemezték.

Az első világháború alatt, az ausztriai Gablonzban (a mai észak-csehországi Jablonecben) látott először árnyjátékot. Cseh önkéntesek tartottak bemutatót a tiszti iskola bajtársi estjén. Büky emlékezése szerint ez az előadás nem tett rá különösebb hatást; festőnek készült, kisgyermek kora óta rajzolt és festett. A főiskola befejezése után mégis árnyjátékkal kezdett foglalkozni. Első nyilvános előadását 1932-ben tartotta; A tücsök és a hangya meséjét adta elő. Az előzményekről ezt írta: „Volt nekünk a 20-as évek végén egy sajátos irodalmi-filozófiai társaságunk. Vezéralakja dr. Fitos Vilmos volt, aki akkoriban az Iparművészeti Főiskola könyvtárának vezetőjeként működött. A társaság tagjai mindannyian lelkesedtek a báb- és árnyjáték iránt, és úgy, ahogy Jáva szigetén a szigetlakók ünnepeiket költészettel, zenével és árny- és bábelőadással ünneplik, úgy ünnepeltük mi is meg a mi kis közösségünk, társaságunk ünnepeit. Ennek a szellemnek az inspirációjaként alakult ki és izmosodott meg tulajdonképpen az árny- és bábjátszás iránti aktív igényem.” [9]

A tücsök és a hangya Fitos Vilmos költeményét dolgozta fel. Ez a mű nem a kegyetlen és kárörvendő hangyát állította szembe az örökké muzsikáló tücsökkel; Fitos és Büky felfogásában a hangya tisztában van a művészet értékeivel. Ennek szellemében a hangya így beszélt az eleségért könyörgő tücsökhöz: „Végy hát, végy ki belőle amennyit akarsz, / Könnyű lesz akkor a téllel a harc, / S hogyha megint kivirít a rét, / Zengsz, ugye énnekem újra zenét.” [10]

Büky Béla kapcsolatba került Madzsar Alice mozdulatművészeti iskolájával. Az iskola növendékei 1928-ban élő árnyjátékként adták elő A halász és a hold ezüstje című Balázs Béla-bábjátékot. Az előadást Palasovszky Ödön rendezte; a díszletek tervezésére Büky Bélát kérték fel. Büky szinte valamennyi próbán részt vett, izgatottan figyelte Palasovszky munkáját. A bemutató szép sikert aratott; a szellemi élet kiválóságai közül többen megtekintették az előadást, mely elismerő kritikákat kapott.

Büky Béla 1932-től megszakítás nélkül tevékenykedett egészen az 1950-es évek elejéig. Feldolgozta a népköltészet darabjait (Egyszer egy királyfi, Kitrákotty mese, Gyere haza édesanyám!, Kőmíves Kelemenné); Arany János humoros verseit (A fülemüle, A bajusz, Jóka ördöge); kínai népmeséket és történelmi jeleneteket játszott. Bemutatta a Lúdas Matyit és a Kalevala egyes epizódjait. A második világháború után részt vett az utánpótlás nevelésében, tanfolyamokat vezetett, szakköröket szervezett, ám gazdag életműve – művészi értékei dacára – mégsem lett hatással a bábművészet fejlődésére.

Az első világháborúban találkozott először bábjátékkal a marionett-játék későbbi megszállott és lelkes népszerűsítője, Szokolay Béla. Székely különítménnyel német katonák szomszédságába került. Egy német tanító krumpliból, répából meg valami krétaszerű kőzetből bábfejeket faragott. Színes ceruzával kiszínezte, rongyokból ruhát és testet tákolt nekik. A székely katonák egyetlen szót sem értettek a játékból, mégis hasukat fogták a nevetéstől. Szokolayt is megejtette a játék kedvessége; bábfejeket kezdett faragni. Nemsokára párjeleneteket – ahogy elnevezték: „bábeli bohóckodásokat” – játszott a német tanítóval. A játékban Hans, a német katona és János, a székely baka perlekedett egymással; a saját nyelvükön gúnyolták a másikat. Szokolay, aki ettől kezdve – kisebb-nagyobb megszakításokkal – folyamatosan bábozott, a háború után megismerkedett idősebb Kemény Henrikkel, és mindent megtett a művészi bábjáték népszerűsítéséért. Az Iparcsarnokban 1935-ben bábokat és bábterveket bemutató kiállítást szervezett; ezen valamennyi bábjátékos képviseltette magát. Kezdeményezésére alakult meg a Művészi Bábjátékok Barátainak Egyesülete, melyet az Országos Iparegylet szakosztályaként jegyeztek be. Az egyesület elnökévé Jaschik Álmost, alelnökévé Büky Bélát, A. Tóth Sándort és Szokolay Bélát választották. Blattner Géza – aki kedvenc pelikánjával fel is lépett az eseményen – tiszteletbeli elnök lett.

Eközben Szokolay Béla elkészítette első saját produkcióit. Bemutatta Móra Ferenc Kótyomfitty király aranyalmája című meséjét; Buta Béla című játékában pedig kísérletet tett a marionett és a kesztyűs báb egyesítésére. Aiszóposz A holló és a róka című állatmeséje is szerepelt műsorán. Szokolay az 1930-as évek második felében állandó művészi bábszínház létrehozásával próbálkozott. A vállalkozás pénzügyi háttere biztosítottnak tűnt; ám a hivatal akadékoskodása végül lehetetlenné tette a lelkes szándék megvalósítását. Szokolay 1947-ben Muharay Elemérrel együtt Petőfi Színpad néven kísérleti stúdiót hoztak létre a színjátszás, a népi játékok, a tánc és a bábjáték új lehetőségeinek felkutatására. Kesztyűs bábokkal adták elő – többek közt – Szamuil Marsak Bakkecske című szatíráját, Muharay Dolgozz macska című székely népmese-feldolgozását, A kiskakas gyémánt félkrajcárját, az Egyszer egy királyfit és más játékokat. Marionett-produkció is készült: Muharay–Szokolay A szegény halász című művét és A holló és a róka című mesét játszották, s részleteket adtak elő Rossini operájából, A sevillai borbélyból is.

A hazai bábjátszás történetében a költő, újságíró, tanár és bábkészítő Bodor Aladárnak köszönhető a cserkész bábjátszás felvirágoztatása. Az 1940-es évek első felében bábfejeket készített; a fából kifaragott különféle karakterű fejeket gipszbe öntve, kifestve árulták. Bodor versei, tárcái, pedagógiai és politikai cikkei, útirajzai és szatírái mellett számos bábjátékát közölték a folyóiratok. Hat verseskötete után Bábszínjáték. Amit a bábszínjátszásról tudni kell (Bp., 1942) című könyvében bábdarabjait is közre adta.

A második világháború után több rövid életű vállalkozás született az ország különböző pontjain. Közülük a gödöllői művésztelepen alkotó Remsey család tevékenysége volt a leghosszabb életű. A költő, drámaíró, festőművész Remsey Jenő és három fia eleinte csak kedvtelésből foglalkoztak bábjátszással. A család felmenői közül az egyik nagymama korábban kesztyűsbábokat és babákat készített, melyeket vásárokon értékesítettek. A gyerekek mégsem ezt a hagyományt folytatták. Pályájukat meghatározta a Vittorio Podrecca Teatro dei Piccolijáról szóló film, melyet az 1930-as években láttak. Ekkor határozták el, hogy ők is marionettszínházat csinálnak. A tizennégy esztendős Iván fivéreivel nekilátott az első bábuk kifaragásának. A harmincöt centiméteres figurák mozgató keresztjének titkát is a filmből lesték el, majd nyomban továbbfejlesztették. Rövid számokat dolgoztak ki, melyeknek a mozgás volt a lényege. Nem cselekményes játékot akartak bemutatni, hanem az emberi test anatómiáját karikírozták. Bábjaik a második világháborúban megsemmisültek, de 1947-ben újabb figurákat faragtak. Feldolgozták Babits Mihály A gólyakalifa című regényének két jelenetét, majd kabaréműsort állítottak össze. Bár a bábszövetség vezetői 1949-ben megpróbálták lebeszélni őket a marionett-játékről, a család még hosszú ideig jelentős szerepet játszott a hazai művészi bábjáték sorsának alakításában.

Inczédy Kálmán hangzatos nevű Első Országos Pedagógiai Bábszínháza mindössze húsz hónapig működött. A második világháború után 1947-ben Szegeden ő alapította az első utazó bábszínházat. Inczédy hatalmas apparátussal, nagy színpaddal, világítással, óriási díszletekkel és nyolcvan centiméteres, billentyűkkel alulról mozgatott bábokkal játszotta első, nagy vitákat és indulatokat kavaró produkcióját, Arany János Toldiját. A darab kiválasztásában valószínű, hogy szerepet játszott Rév István Árpád korábbi előadásának hatalmas sikere. Inczédy abban is követte a Nemzeti Bábszínjáték előadását, hogy ő sem dramatizálta az elbeszélő költeményt – kizárólag Arany János szövegét szólaltatta meg. A bábok mozgatása is Blattner és Rév technikájára épült. Rév játékának intimitását azonban nem sikerült követnie, hiszen a bábok hatalmas mérete nem kedvezett a finom mozgásoknak. Az 1947 májusában megtartott bemutatót követően iskolákban, óvodákban játszott, majd balatoni üdülőket és táborokat keresett fel a társulat. Ekkorra már több új produkció is elkészült: az óvodásoknak a Hófehérkét, az ifjúságnak a Lúdas Matyit játszották, a Toldi pedig felnőtt-előadássá lépett elő. A színház 1949 végéig tartott előadásokat.

A második világháború után Miskolcon két bábszínház működött. Bod László Művészi Bábszínháza 1947 decemberében nyílt meg a Lúdas Matyival és Arany János Jóka ördögével. A színház tervei között Shakespeare, Molière, Cervantes, Wolfgang Amadeus Mozart, Oscar Wilde, Swift és Csokonai Vitéz Mihály művei szerepeltek. Helyettük azonban Hans Sachs-komédiát és Leonyid Szolovjov török folklórból táplálkozó, akkor már divatos vígjátékát, A csendháborítót (Naszreddin Hodzsa) tűzték műsorra. Valamennyi darabjukat commedia dellarte stílusban játszották; az összeszokott együttes rögtönözve, a gyerekek bevonásával bonyolította a színpadi eseményeket.

A társulat vezetője, Bod László festőművész Miskolcon a tanítóképzőben rajzot tanított, majd a népi kollégiumot igazgatta. A bábjátszással főiskolás korában Rév színházában ismerkedett meg, ahol műszaki mindenesként dolgozott. (Később 1954-ig az Állami Bábszínházat igazgatta; művelt szakemberként a munkáskáderek korában.)

Amikor Bod Lászlót elhelyezték Miskolcról, a jórészt képzőművészekből toborzott, egészséges szellemű vállalkozás feloszlott. Ám időközben a városban Balogh Sándor tánctanár újabb bábszínházat alapított, mely féléves előkészület után, Tündérkert néven kezdte meg működését 1948 májusában. Bemutatkozó műsorukban a Kiskakas és a török császár című népmese, Petőfi Sándor Arany Lacinak című verse és Puskin Aranyhalacska című meséje szerepelt. A társulat kezdetben mindössze négy tagból állt; később a Bod-féle társulatból többen csatlakoztak hozzájuk. Igényes műsorokat szerkesztettek: Petőfi, Arany János, Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza művei mellett népmese- és ballada-feldolgozásokat játszottak. Bod László társulata alig egy esztendeig, a Tündérkert huszonhárom hónapig működött.

Több évtizedes élmények alapozták meg Biai Főglein István néhány hónapos bábos munkásságát. A Képzőművészeti Főiskola befejezése után a Vaszary- és Csók-tanítvány Párizsban, Olaszországban és Hollandiában tett tanulmányutat. Első bábszínházi élménye Blattner Géza Faust-előadása volt a Műcsarnokban. Párizsban is felkereste Blattnert, de ekkor igazán a Luxembourg-kert vásári játékosai ejtették ámulatba. Hazatérése után tengeralatti balett tervével foglalkozott, melyben marionett-polip üldözi a tengeri csillagokat és a különféle fantasztikus lényeket; majd a nyílt színen egy hatalmas rák levágja a polip csápjait. A látványos revü középpontjában egy búvárruhás halász és egy szirén szerelme állt. Biai Főglein a forgatókönyvet és a báb- és díszletterveket el is készítette – a megvalósításra nem került sor. Újabb párizsi utazás kellett hozzá, hogy Biai Főglein vásári bábjáték iránti vonzalma ismét felébredjen. A megvalósításra azonban csak a második világháború után került sor; a hadifogságból hazatérő, megélhetési gondokkal küzdő festő 1948-ban feleségével vegyes műsort állított össze, melyet a Corvin Áruházban mutattak be 1949 januárjában. A vásári hangvételű játék állatkerti tréfákból, rövid mesékből és életképekből állt. A vállalkozás legfőbb értékei a festő faragott, hatalmas szemű bábjai, melyek az indiai Radzsasztán egzotikumát ötvözték a magyar népi–vásári bábjátékkal.

Simándi József Szivárvány Bábszínházát is a megélhetés kényszere hozta létre. Simándi az 1930-as években vidéki társulatokban játszott. Az Országos Színészegyesületben tett vizsgát; ezután Tolnay Andor színigazgató szerződtette. Feleségével, Bánd Annával 1948-ban létrehozták magánbábszínházukat. Abban az időben kínáltak Molière-t és Vörösmartyt a falusiaknak, amikor a Faluszínház meg sem alakult, s a népművelés fontosságát még senki sem hangoztatta. A Dandin Györgyből átalakított Duda Gyurit s a Csongor és Tündét játszotta a kétszemélyes társulat. Néhány hónapos működésük után a Mesebarlang társulatához vezényelték a házaspárt.

De ez már a „fényes szelek” időszaka. Az 1940-es évek végére gombamód szaporodtak a bábcsoportok. 1945-ben még csak mintegy másfélszáz cserkész-bábcsoportot tartottak számon; ez a szám rövid négy esztendő alatt a duplájára nőtt. Természetesen eközben a csoportok tevékenységének egészen más lett a politikai, ideológiai színezete. A „fordulat éve” után, 1949-ben már mintegy háromszáz óvodai–iskolai pedagógus vezetett bábcsoportot. A gyárakban, szakszervezetekben rövid idő alatt ezer fölé emelkedett az öntevékeny csoportok száma.

A szárnyait bontogató pártállam a bábjátékban – mint mindenfajta művészi megnyilvánulásban – politikai lehetőséget látott: agitációs eszközt a „népi demokrácia” megvédelmezésére; az ipar és a mezőgazdaság fejlesztésére. Politikai állásfoglalást vártak a művészektől, és erre kiváló lehetőséget nyújtott az amatőr mozgalom, melyben a „dolgozó nép” fejtett ki művészi tevékenységet; nevelődve és másokat nevelve.

A bábjátszásban is megkezdődött a központi irányítás megteremtése. A Magyar Szabadszínjátszók Országos Szövetsége kebelén belül 1947 májusában bábjátékos szakosztály alakult, amely a Vallás- és Közoktatási Minisztérium támogatásával rögtön – mintegy kétszáz, jórészt pedagógus résztvevővel – bábjátékos kongresszust szervezett. A kongresszuson jelen volt Rév István, Büky Béla és A. Tóth Sándor is. Rév haldokló, immár hajléktalanná lett színháza előadta a Toldit; Büky néhány árnyjátékával mutatkozott be; A. Tóth Sándor pedig állandó figuráival, Üst Ubullal és Verj Elekkel lépett a közönség elé.

Jelentékeny és kevésbé jelentős bábművészek, hivatásosok és amatőrök egyforma lelkesedéssel fogtak hozzá a tervek megvalósításához. Tanfolyamokat szerveztek, kiadványokat készítettek. Létrehozták 1948-ban a Magyar Bábjátékosok Egyesületét, mely alig egy év múlva Magyar Bábjátékosok Szövetségévé alakult. Ez a testület szervezte és irányította 1951-ig, a Népművészeti Intézet megalakulásáig a bábjátékosok tevékenységét.



[1] Idézi: Belitska-Scholtz Hedvig, Vásári és művészi bábjátszás Magyarországon. Tihany, 1974. 36.

[2] Raffay AnnaSzokolay Béla, Népi bábjátszó hagyományaink. In: A bábjátszás Magyarországon 48–49.

[3] Bevilaqua [Bevilaqua-Borsodi Béla], Vitéz László. In: Színészeti lexikon II:1082.

[4] Bevilaqua [Bevilaqua-Borsodi Béla], i. m. In: Színészeti lexikon II:1082–1083.

[5] Tolnai Vilmos, A paprika és a Paprika Jancsi. Magyar Nyelvőr, 1903. 422.

[6] (n. a.) [Németh Antal], Művészi bábjátékok. Magyar Helikon, 1921. 1479–1480.

[7] Németh Antal, Művészi bábjáték-törekvések hazánkban. In: A bábjátszás Magyarországon 78.

[8] Idézi: Németh Antal, Művészi bábjáték-törekvések hazánkban. In: A bábjátszás Magyarországon 81.

[9] Büky Béla, Árny- és bábjátékok. Bp., [1978] (Bábjátékos kiskönyvtár, 74.) 14–15.

[10] Büky Béla, i. m. 90.