FŐOLDAL
 


1.


2.


3.


4.

 

A MŰVÉSZ SZÍNHÁZ

A Magyar Művészek Szakszervezete már idézett, 1945. február 19-én kelt levelében Várkonyi Zoltánt, mint a volt Andrássy Színházban megnyitandó Szabad Színház igazgatóját említették. Az ostrom során ennek az épületnek a tetőzete is megsérült, belső helyiségei helyreállításra szorultak. Két nappal később kelt Wertheimer Elemérnek a főváros polgármesteréhez címzett, az 1943-ban alakult Színházpalota Részvénytársaság képviseletében írott levele, melyben az épület tulajdonosi jogára hivatkozva bejelentette, hogy „színházaim felett a rendelkezési jogot fenntartani kívánom”; egyben arra kérte a címzettet, hogy „a játszási engedélyek kiadása előtt engemet meghallgatni méltóztassék”. [1] Ez a levél is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a megbízott igazgatók a Budapesti Nemzeti Bizottság március 5-én kelt határozata értelmében bérleti szerződést kötöttek a használatukba került épületek tulajdonosaival. Azt azonban nem vették figyelembe a felsőbb hatóságok, hogy az igazgatói koncessziók kiadásában az épülettulajdonosainak érdekeit vegyék figyelembe, és megmaradtak az eredeti döntések mellett. Várkonyi Zoltán közben névcserét hajtott végre: színházát – erős francia orientációja miatt a század eleji párizsi Théâtre des Arts nyomán vagy Sztanyiszlavszkij együttesének példáját követve – Művész Színháznak nevezte el.

A magánszínházak nyitási engedélyeztetése azonban még egy szálon futott. Mivel Budapesten a harcok csak február közepén fejeződtek be, a felszabadító csapatok parancsnoksága tájékozódni kívánt minden olyan kezdeményezésről, amely csoportokat vonzott. Várkonyi április elsejére tűzte ki színházának megnyitását. Az ezt megelőző héten, március 27-én keltezett levél másolata azt tanúsítja, hogy ebben az ügyben megbeszéléseket folytatott közvetlen kapcsolatával, egy Gruber nevű kapitánnyal, akinek felettese egy ezredes volt. Várkonyi levele így szólt: „Kedves Elvtárs! Őszintén sajnálom, hogy képtelen vagyok időt szakítani, hogy átjussak Magához. Ezúton közlöm tehát, hogy Susmanovits ezredessel olyan értelemben állapodtam meg három nappal ezelőtt, hogy ennek a három napnak a leteltével Önnek adja meg a választ az én nyitási engedélyemre vonatkozólag. Nagyon megkérném, hogy egy telefónnal [sic!] intézze el nekem ezt a kérdést. Szíves válaszát várom, elvtársi üdvözlettel igaz híve a Művész Színház igazgatója.” [2]

A levél sikerrel járt: április elsején John Steinbeck Lement a hold című – huszonhétszer játszott – művének előadásával megnyílt a Művész Színház. Várkonyinak Gruber kapitánnyal való kapcsolata azonban még a hónap végén is fennállt, bár a viszonyok némileg megváltoztak. Erről tanúskodott Várkonyinak Balogh István államtitkárhoz április 30-án írt levele is: „A Gruber kapitány vezetésével működő, illetőleg eddig működött orosz cenzúra annakidején felkérte a Színművészeti Szaktanácsot, hogy a műsorra kerülő színházi és előadási anyagokat előzetesen cenzúrázza. Az így előterjesztett nyomdai és nyilvános előadási anyagot végső fokon az orosz cenzúra engedélyezte.” [3]

A cenzúrázási kötelezettség, mint az a színház május 18-i leveléből kiderül, a plakátokra is vonatkozott. Ezeknek a kapcsolatoknak a legitimitását az évad vége felé a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság június 30-án kelt, nyilván minden színházhoz eljuttatott levele igazolta. Ez a körlevél a hazai színháztörténet számára is rendkívül fontos információkat tartalmazott: „Igen tisztelt Igazgatóság! A kormány megbízott azzal, hogy a Magyarországon előadásra kerülő vagy előadásra szóba jöhető színdarabok, jelenetek, magánszámok stb. tartalmát megvizsgáljam. Erre az intézkedésre azért van szükség, mert a fegyverszüneti szerződés értelmében az orosz hatóságnak joga van a legfőbb színházi cenzúrát gyakorolni, érdekünk tehát, hogy színházaink műsorát mindentől megtisztítsuk, ami okot adhatna a cenzura beavatkozására.

Az anyag átvizsgálását természetesen nem egyedül fogom elvégezni, hanem egy bizottsággal, melynek névsorát a kormány fogja a legközelebbi napokban jóváhagyni.

A színházak érdekeit szem előtt tartva, munkámat először is azokkal a darabokkal akarom megkezdeni, amelyeket a színházak vagy ezidőszerint játszanak, vagy a közeljövőben műsorra tűztek [sic!]. Nagyon kérem az Igazgatóságot, szíveskedjék az ezidőszerint játszott vagy a próbák stádiumában lévő vagy pedig a közeljövőre kiválasztott darabjuk szövegkönyvét nagyon sürgősen a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság címére, az én nevemre elküldeni. Kiváló tisztelettel Háy Gyula.” [4]

A Művész Színház műsorpolitikája egyébként fennállásának idején mindvégig problematikus maradt. Nyilván nem a Nemzeti Színház „pilléreit” tartotta szem előtt. Figyelme elsősorban a kortárs külföldi, illetve – a még talán nem is létező – új magyar drámára irányult. A csonka évadban, 1945 első felében is bebizonyosodott, hogy a Művész Színház az elmúlt években ritkán vagy egyáltalában nem játszott francia és angol drámairodalmat kívánja megszólaltatni. Az első bemutató – John Steinbeck, amerikai író Lement a hold című műve – Norvégia német megszállása idején játszódott, a közelmúlt eseményeit jelenítette meg. Az előadást a kritikusok általában dicsérték; a darabválasztást, az író személye miatt azonban többen kifogásolták, előlegezve a későbbi, egyre nyíltabb Nyugat-ellenességet. Nem lehetett azon csodálkozni, hogy a huszonhét előadás végén már alig ült valaki a nézőtéren. Ezért Molnár Ferenc remek szerepdarabjaira, a szerző három vidám egyfelvonásosára esett a választás, melyet Színház (1945. április 27.) címmel játszottak. Ennek huszonnyolc előadása alatt készültek fel Archibald Joseph Cronin skót orvos-író A nagy út (1945. május 25.) című, komoly mondanivalójú, tragikus fordulatokat sem mellőző drámájára. Az orvosi környezetben játszódó történet a felelősségtudat, áldozatvállalás, vallásos hit és a „Sors vaksága” motívumait igényes eszközökkel közvetítette. Hatását, sikerét bizonyította, hogy ötvenszer lehetett műsorra tűzni. A Művész Színház ezzel a premierrel közönségét is megtalálta. Az évadzáró zenés vígjátékot, Lynton Hudson Családi szálloda (1945. július 13.) című bohózatát „nyári produkciónak” szánták; be is töltötte hivatását: nyolcvan előadást ért meg. A kritika, érthetetlen módon, rendkívül élesen támadta, nem is annyira a produkciót, mint a színházat, amely ilyen „megalkuvást” is hajlandó volt vállalni. Az előadásba egyébként, amelyet vendégként Timár József(!) rendezett, és amelyben maga is játszott, kiváló művészeket is bevont a színház: Feleki Kamillt, Rátkai Mártont és a sikeres kezdő Kelemen Évát.

Kialakult a színház szereposztási politikája is. Az együttesnek mindössze húsz állandó szerződésben lévő tagja volt, amely a négy évad során állandóan változott. Az 1948–1949-es, utolsó évadban az eredeti együttesből már csak hárman maradtak: Apor Noémi (Várkonyi Zoltán húga), Sennyei Vera (a rendező Apáthi Imre felesége) és Várkonyi Zoltánné Szemere Vera. A társulat jelentős erőkkel bővült: Darvas Ivánnal, Fónay Mártával, Komlós Jucival, Lorán Lenkével, Temessy Hédivel, Zách Jánossal. A törzstársulat tagjai mellé szinte minden bemutató kulcsszerepeihez a legrátermettebb vezető színészeket szerződtette a színház. Így játszott már az 1945-ös csonka évadban Básti Lajos, Greguss Zoltán, Uray Tivadar, Mészáros Ági, Mátrai Erzsi. A későbbiekben – évadonkénti sorrendben – Sulyok Mária, Gábor Miklós, Szörényi Éva, Pataky Jenő, Tapolczay Gyula, Bilicsi Tivadar, Jávor Pál, Turay Ida, Pethes Sándor, Ladányi Ferenc, Rozsos István, Rátonyi Róbert, Rajczy Lajos, Szakáts Miklós, Kiss Manyi, Tolnay Klári, Ferrari Violetta, Lázár Mária, Ajtay Andor, Ascher Oszkár, Gombaszögi Ella, Gobbi Hilda, Németh Marika, Fejes Teri, Pécsi Sándor, Dajka Margit. Felléptidíjas volt Bárczy Kató, Földényi László, Keresztessy Mária, Komlós Vilmos, Peéry Piri (Németh Antal felesége), illetve Szabó Sándor. Valószínűleg ez a rendkívül racionális színházszervezői gyakorlat is segített abban, hogy az egyre nehezebbé váló üzemeltetést mégiscsak meg tudták oldani. A színház vezetőségében állandósult Thurzó Gábor dramaturg és a kiváló gazdasági igazgató, Magyarics László.

Az anyagi kényszerhelyzet és a művészi elvárás dilemmája egy cseppet sem enyhült az évek során. Már 1946 elején az ellen kellett tiltakozni, hogy „fényűzési adót” vessenek ki a magánszínházakra. Várkonyinak majdnem ebben az időben jelent meg cikke a Színház című szaklap 1946. február 13-i számában Könyveink átvizsgálása után… címmel. Ebben felsorolta azokat a feszültségeket, amelyek szinte lehetetlenné teszik a munkát. Képtelennek tartotta, hogy a színháznak lakásadót kell fizetnie és luxusüzemi villanyárat, majd így folytatta: „A kormányzatnak meg kellene szüntetnie a közönyt és terhek helyett segítséget kellene nyújtania azoknak a színházaknak, amelyek a közönség jó irányba való nevelését szolgálni akarják. Ha nem fizetnénk vigalmi adót, forgalmi adót, általános kereseti és jövedelmi adót, az OTI és MABI nagymértékű emelését […], tehát, ha a színház olyan reális kalkulációt csinálhatna, amely biztosítaná azt, hogy a komoly műfaj mellett legfeljebb nem keres, de megélhetését biztosítja: akkor azt hiszem, eljutnánk a probléma megoldásához.” [5]

Az első három évad műsorpolitikája végig ezt az ellentmondást sugározta. Szinte félrevezetőnek tűnhetik az a siker, amely William Shakespeare A makrancos hölgy című művét fogadta (1946. április 13.). A fergeteges vígjátékot hatvanhét alkalommal adták elő. Ehhez a feltűnő sikerhez az is hozzájárult, hogy az egyik főszerepet a meghurcoltatásából nemrégen hazaérkezett Jávor Pál, a másikat a rendkívül népszerű Turay Ida játszotta. Kiemelkedő eredményt hozott az 1947–1948-as évad nyitódarabja, a Dosztojevszkij regényéből dramatizált Bűn és bűnhődés (1947. október 22.), mely harmincegy estén vonzotta a közönséget. Várkonyi Zoltán Raszkolnyikovja és Apáthi Imre vizsgálóbírója között Fábri Zoltán szimultán színpadán bontakozott ki az igazságért és igazságosságért folytatott küzdelem. Az előadás hangulata lenyűgöző volt. A kritika okoskodott és fanyalgott. Hiába játszotta el Moliere Képzelt betegét a színház Komlós Vilmossal a címszerepben (1948. október 1.), ha az „üzemi kultúrmegbízottak” színházi vitáján elhangozhatott, hogy „a Művész Színház társulatának nem sikerült az igazi Molière-i hangulatot érzékeltetni”. Mire Várkonyi csak annyit tehetett, hogy „kemény kritikát gyakorolt az előadás hiányosságai felett és megígérte, hogy a Művész Színház dolgozói a jövőben mindent megtesznek majd, hogy az üzemek dolgozóinak egyre növekvő igényeit kielégítsék”. [6]

Henrik Ibsen híres drámáját, a Hedda Gablert (1948. január 8.) – bár dicsérték Sennyei Vera, Várkonyi Zoltán és Zách János alakítását – nemcsak a kritika tartotta idejétmúltnak, de a közönség sem látogatta az előadást.

A színház műsorának túlnyomó részét kortárs francia és angol-amerikai szerzők darabjaiból állította össze. Az előző évtizedekben, politikai-világpolitikai okokból ezek a művek csak igen ritkán kerülhettek hazai közönségünk elé. A Művész Színház most rendszeresen tűzte műsorára a franciák közül Jean Cocteau, Jean Anouilh, Jean Giraudoux és Jean Paul Sartre műveit. Ezek közül a legnagyobb sikert Cocteau Rettenetes szülők (1945. szeptember 21.) című családi tragédiája aratta Apáthi Imre rendezésében. A színjátékban vendégszínész-gárda – Sulyok Mária, Uray Tivadar, Szörényi Éva, Gábor Miklós és Keresztessy Mária – szerepelt; az előadást hatvankét alkalommal tűzhették műsorra. Az első Anouilh-bemutató (Poggyász nélkül, 1946. január 11.) még nem vonzotta a nézőket. Annál nagyobb művészi sikert ért el Peéry Piri fordításában az Euridike (1946. szeptember 20). A lírai hangvételű drámát Apáthi Imre rendezésében mutatták be. Az egyik kritika címében ugyan egyszerűen úgy minősítette, hogy az „a halál dicsérete”, ami nem hangozhatott a második világháború tragédiája után túl vonzóan. Szerencsére még ez sem akadályozta meg az általános elismerést, melyet Tolnay Klári, Sulyok Mária, Darvas Iván – akinek ez volt az első kiugró művészi sikere – és Pécsi Sándor nagyhatású, emlékezetes alakítása szerzett az együttes számára. Nem sikerült ugyanez Jean Giraudoux ironikus történelmi parabolájával, a Trójában nem lesz háborúval (1946. november 6.); feleannyiszor sem tudták előadni. Szinte elképesztően nagyot bukott Sartre-nak a második világháború francia ellenállóiról szóló Temetetlen holtak (1947. május 16.) című drámája, melyet csak hatszor adtak elő. (Ekkor ugyanis le kellett venni a műsorról.) Éles vita bontakozott ki a mű politikai mondanivalóját illetően. A Népszava kritikusa „ártalmas és hitvány” műnek és „tömény ellenforradalomnak” minősítette. [7] Ugyanakkor az egyébként igazán nem engedékeny Kassák Lajos a kritikát „süketnek” nyilvánította. [8]

Kétségtelenül jobban járt a színház az angolszász szórakoztató drámairodalom darabjainak sorozatos előadásával. A kritika és a közönség méltányolta Somerset Maugham komorabb hangvételű Eső (1945. december 7.) című melodrámáját is. Derűs izgalmat hozott a Tíz kicsi néger (1946. november 29.), hiszen Agatha Christie-t a hazai közönség csak mint detektívregény-írót ismerte. Remekül szórakoztak a kiváló színész-író, Noël Coward szürrealista komédiáján, a Vidám kísérteten (1947. február 27.), hiszen tündéri színésznők – Sennyei Vera és Tolnay Klári – mellett élvezhette a publikum Gombaszögi Ella és Fónay Márta pazar játékát; és a könnyed humorú Ráday Imre is nagy sikert aratott. A sikert kilencvenhét előadás igazolta. Joseph Kesselring groteszk gyilkossági komédiájában, az Arzén és levendula (1947. július 13.) negyven előadásán Gobbi Hilda ellenállhatatlan humora nyűgözte le a nézőket.

Túlságosan egyoldalú volna azonban a kép, ha a jelentős, komoly mondanivalójú angolszász drámák vonzóerejéről nem esne szó. A legnagyobb hatást James Gow és Arnaud D’Usseau Mélyek a gyökerek... (1948. január 29.) című, az amerikai Délen játszódó drámája érte el. Százharminchat előadásával ez lett a színház egyik legnagyobb sikere. A színjáték főszereplői, Földényi László, Szabó Sándor, Pécsi Sándor, Szemere Vera és Apor Noémi átütő erejű alakításokkal járultak hozzá a diadalhoz. A kritika is hiába fanyalgott, hogy „hatásos, jó színház, de rossz irodalom”; vagy hogy „Pesten hála, istennek, nincsen néger-kérdés” – a közönséget ez nem befolyásolta. Bár lényegesen kevesebben látogatták a hasonló tematikájú műnek, Lillian Hellman Kis rókák (1948. május 22.) című drámájának előadásait – annyi haszna azért volt a bemutatónak, hogy ekkor fedezték fel Komlós Juci drámai erejét. A fiatal színésznő méltó társa lett Sennyei Verának, Földényi Lászlónak, Zách Jánosnak és Apáthi Imrének.

Általános elutasításban részesült viszont Luigi Pirandello Ember, állat, erény (1946. június 14.) című rendhagyó komédiája. Paul Vandenberghe színjátéka, a Tizenhét éves vagyok (1947. január 10.) bemutatóján elsősorban két remek „kamasz-színész” felfedezésének örülhettek a látogatók: a kiugróan tehetséges Dékány Lászlónak és Rozsos Istvánnak. A következő évadban John van Druten Boldog vasárnapjának (1947. november 19.) előadásán viszont a sztárokra volt kíváncsi a Művész Színház publikuma: Kiss Manyira, Tolnay Klárira és Várkonyi Zoltánra.

A „nem létező” új magyar művek, melyeket a kritikusok és a közönség is joggal követeltek, kevesebb szerencsét hoztak a színház igazgatójának. Várkonyi Zoltán ugyan már idejekorán figyelmeztette kritikusait, hogy azért nem játszik több magyar darabot, mert nincs bemutatásra alkalmas mű. Amikor mégis műsorra tűzött egy-egy új színjátékot, a kritika azonnal lesöpörte az újdonságot a színpadról. Zágon István Az asszony és a szellem (1945. november 16.), Vaszary Gábor A meztelen lány (1946. február 11.), Gádor Béla Urak, költők, gyilkosok (1947. február 7.), sőt még Illés Endre Hazugok című (1949. január 14.) szatíráját is polgárinak, burzsoának, gyatrának, szégyenteljesnek minősítették; így – Vaszary darabja kivételével, amely közel hetvenszer ment – legfeljebb húsz-harminc alkalommal kerültek színpadra a prózai vígjátékok.

A kritika támadhatta a nem is egészen új magyar zenés vígjátékokat és kisoperetteket, azok diadalmaskodtak; és segítették – úgy, ahogy – eltartani a társulatot. Közel hetvenszer ment a Horváth Jenő–Halász Rudolf–Halász Péter Házasság hármasban (1946. július 12.) című zenés játéka, nyolcvanháromszor a Gárdonyi Géza regénye nyomán Török Rezső és Emőd Tamás közreműködésével készült Ida regénye (1948. július 9.); és nem kevesebb, mint száztízszer Zerkovitz Béla „halhatatlan” zenés játéka, a Csókos asszony (1947. július 13.).

A többi nagy siker a Művész Színház második játszóhelyéhez, a Kis Kamaraszínházhoz kötődött. A Nemzeti Színház 1948 őszén megkapta a Magyar Színház Izabella téri épületét. Ekkor váratlanul üresen maradt az Andrássy úti földszinti játékhely. A színigazgatói koncessziók új elosztásánál a megüresedett helyiség 1948. augusztus 6-án kelt dátummal Várkonyi Zoltán igazgatása alá került. Az igazgató 1948. szeptember elsejei hatállyal egy évadra, 1949. augusztus 31-ig azonnal bérleti szerződést kötött az ingatlan tulajdonosával, az Országos Képzőművészeti Főiskolával. Az első bemutatót szeptember 17-én tartotta az együttes. John Galsworthy nem teljesen ismeretlen vígjátéka, az Úriemberek pazar szereposztású – Várkonyi Zoltán, Szakáts Miklós, Sennyei Vera, Uray Tivadar, Apáthi Imre, Földényi László, Táray Ferenc, Darvas Iván, Zách János – kirobbanó sikert aratott: százegy előadásból álló sorozatát csak az amerikai Garson Kanin Ócskavas nagyban (1948. december 17.) című komédiája szárnyalta túl. Turay Ida, aki ismét a Művész Színházban vendégszerepelt, jó mulatságot szerzett a kereken százhatvankét előadás nézőinek. Az évad harmadik bemutatója, Oscar Wilde Az eszményi férj (1949. május 14.) című vígjátéka mindössze húszszor ment, mert a premier után két héttel véglegesen bezárt a Művész Színház és a Kis Kamaraszínház. Bár ekkor a Művész Színház még – nem is sikertelenül – bemutatott egy orosz–észt darabot, August Jakobson A Cander-család (1949. április 22.) című drámáját…

Ezen a nyáron megkezdődött a fővárosi és vidéki színházak államosítása. Várkonyi Zoltán színházait azonban nem „vették állami kezelésbe”, hanem feloszlatták. Tagjait a legkülönbözőbb együttesekhez szórták szét. Az okok nyilvánvalóan politikai-ideológiai természetűek voltak. Major Tamás egy kései, 1985-ben adott nyilatkozatában meglehetősen pontosan fogalmazta meg ezeket az ellentéteket: „én a politikus színházat, azt a színházat, amelyik meg akarja változtatni a világot, sokkal élesebben képviseltem, mint ő, akinek ez a fajta színház nem is nagyon tetszett. […] a színháznak, mint politikai intézménynek, mint a világot megváltani akaró intézménynek szerepében ő nem hitt. Én hittem és hiszek mostanáig. Voltak tehát konfliktusaink.” [9] Nyilván feszültséget okozott Major és Várkonyi között az is, hogy a kommunista párt tagja vezette Budapest legsikeresebb magánszínházait…

A Művész Színház épületében – Fábri Zoltánt, Várkonyi sógorát bízva meg a szervezés feladatával – Úttörő Színházat létesítettek; a Kis Kamaraszínházban pedig az államosított Mesebarlang utóda, az Állami Bábszínház nyitotta meg kapuit.



[1] Rajnai Edit, Színházfoglaló, 1945. Egy vállalkozás végjátéka. Színház, 1997/10. 22.

[2] Várkonyi Zoltán levele Gruber kapitánynak. Budapest, 1945. március 27. Egykorú gépiratmásolat. OSZMI Kt. Lsz.: 80.159.146.

[3] Várkonyi Zoltán levele Balogh István államtitkárnak. [194]5. április 30. OSZMI Kt. Lsz.: 80.159.67.

[4] Háy Gyula levele a Művész Színház igazgatóságának. 1945. június 30. OSZMI Kt. Lsz.: 80.159.167.

[5] Idézi: A Művész Színház (1945–1949) almanach. Szerkesztette Szántó Judit. Bp., [1985.] (Szkénétéka) 113.

[6] Várkonyi Zoltán kemény önkritikája az üzemi megbízottak vitaestjén. (Világ, 1948. október 7.) In: A Művész Színház (1945–1949) almanach. i. m. 311–312.

[7] Erdődy János, Temetetlen holtak. (Népszava 1947. május 18.) In: A Művész Színház (1945–1949) almanach. i. m. 210–211.

[8] Papp Antal, A kritika félremagyarázza Sartre-t. Kassák Lajos a Temetetlen holtak igazi arcáról. (Színház, 1947. május 27.) In: A Művész Színház (1945–1949) almanach. i. m. 215.

[9] Látogatás a múltunkban. Tóth Gabriella műsora. Petőfi Rádió, 1985. augusztus 10. Az adás lejegyzett, sokszorosított változata. 2. OSZMI Dokumentáció Működéstan. Művész Színház.