Hont
Ferenc 1937. január 10-én a Bethlen téri Színházban Korunk
színháza című tudományos előadásán bejelentette a
Független Színpad elnevezésű mozgalom zászlóbontását.
E kezdeményezésnek Hont munkásságában és a szervezet célkitűzéseiben
egyaránt voltak előzményei.
Hont
Ferenc másfél évig színészetet tanult Gál Gyula magántanítványaként.
Fellépett Forgács Rózsi Kamaraszínházában, később Szegeden
játszott. A párizsi Odéonban 1925–1927 között Firmin Gémier
segédrendezőjeként dolgozott. Hazatérése után, 1928–1933
között Szegeden a Városi Színházban, valamint Pesten az
Új Színházban és a Magyar Színházban rendezett. Szegeden
1931-ben az ő kezdeményezésére hozták létre a Szabadtéri
Játékokat. A Dóm téren elsőként ő rendezte meg Az ember
tragédiáját (1933. augusztus 26.), melyet 1937. július
8-án ismét színre vitt ugyanott. Elvállalta a Dunántúli
Színikerület és 1935–1936-ban a fővárosi Bethlen téri
Színház főrendezői feladatát; 1935–1938 között az Országos
Színészegyesület Színészképző Iskolájában tanított.
Színháztudományi
munkásságát már vidéken megkezdte. Kezdeményezésére alakult
meg 1928-ban Szegeden a Színházbarátok Köre. A Szegedi
Fiatalok Művészeti Kollégiumában művészeti és ismeretterjesztő
előadásokat szervezett, és színházelméleti kérdésekkel
foglalkozott. (A kollégium kiadásában látott napvilágot
A színjáték című munkája 1932-ben.) Útnak indította
1935 januárjában A Színpad című folyóiratot, melyet később
Staud Gézával szerkesztett. Az 1937-ig megjelenő szemle
írásai – a kritikák mellett – színháztörténettel, színház-
és táncelmélettel, színházesztétikával foglalkoztak.
A
szegedi fiatalok kezdeményezésére 1936. március 10-én
alakult meg a Magyar Színháztudományi és Színpadművészeti
Társaság. A színészeket, irodalmárokat, díszlettervezőket,
rendezőket tömörítő tudományos egyesület Márkus Lászlót
választotta elnöknek, Hont Ferencet és Staud Gézát titkárnak.
Célul tűzték a színjátszás történeti, esztétikai, lélektani,
jogi, gazdasági, pedagógiai, technikai vonatkozásainak,
illetve a társművészetekhez való kapcsolatának kutatását
és a befogadói magatartás vizsgálatát. A Színpad című
folyóirat szerkesztősége a fővárosba költözött, és a társaság
hivatalos folyóirata lett. A társaság programtervezetét
a szaklap második száma közölte; eszerint Hont Ferenc
a színésznevelés és a rendezőképzés feladatát vállalta.
A
magyar színházi élet megreformálásának gyakorlati terepe
a Független Színpad munkaközössége lett; a szervezetet
Hont Ferenc irányította. Hont mellett Háy Károly László
festőművész, díszlettervező és a Nagypál István néven
alkotó Schöpflin Gyula író, kritikus, szerkesztő vett
részt a vezetésben. A mozgalom üzleti érdekeltségtől mentes,
független, állandó társulatra és közösségre épülő színházi
tevékenységet akart megvalósítani. A kultúra elől eddig
– elsősorban anyagi okok miatt – elzárt társadalmi rétegeket,
a munkásokat, a parasztokat, valamint az értelmiséget
kívánták megszólaltatni. Programjukat az 1937 májusában
megjelenő Független Színpad című folyóiratban közölték:
„Független Színpad néven színészekből, színpadtervezőkből,
drámaírókból, kritikusokból, zenészekből és színpadi munkásokból
munkaközösség alakult. A munkaközösség tagjai fiatal szakemberek,
akik a színházi kultúra különböző területein eddig folytatott
tevékenységüket közös célkitűzések szolgálatába akarják
állítani. A társulás elvi alapja az a meggyőződés, hogy
a színházművészet a társadalomalakítás egyik jelentős
eszközévé válhat, ha elősegíti a megújulást előidéző érzésvilág
és magatartás kialakítását, egy új, egészségesebb társadalmi
helyzet megteremtésére irányuló törekvések öntudatosítását
és ilyen módon szervesen beilleszkedik a magyar társadalom
saját helyzetét javító munkásságának épülő rendszerébe.
A színháznak ez a társadalomfejlesztő működése a színházművészet
saját, autonóm törvényeinek szigorú épségben tartásával
és kizárólagosan művészi eszközök fölhasználásával lehet
eredményes.”
[1]
Úgy
vélték, hogy a társadalomalakítás egyik eszköze a színjátszás.
A munkaközösség állandó színház és társulat, valamint
a vidéki fellépésekre vándortársulat létrehozását tervezte.
A törzstársulat megalapítását úgy képzelték el, hogy az
nyolc együttest tömörít: a szatirikus kisszínpadot, a
parasztszínpadot, a műhelyszínpadot, a táncszínpadot,
a szavalókórust, az énekkart, a zenekart és a tömegjátékokat
bemutató csoportot.
A
társulat a színházi előadások kiválasztását és színpadra
alkalmazását rendezőből, dramaturgból, irodalomtörténészből,
színpadtervezőből és zeneszerzőből álló ötfős dramaturgiai
bizottságra bízta. A magyar kortárs drámairodalomban kevés
irodalmi és művészi értékű művet találtak, ezért figyelmük
a régi, elfeledett drámai emlékekre irányult; illetve
a haladó kortárs színművekre: azokra az alkotásokra, melyek
önálló értékeik mellett felhasználhatók voltak a kor társadalmi
problémáinak kifejezésére. Úgy gondolták, hogy a kiválasztott
színpadi szöveget ötvözni kell a korszerű színházművészet
legújabb eredményeivel.
A
színjátszás mellett a munkaközösség egyéb tevékenységekkel
is megpróbálta a közönségét megszólítani. A Független
Színpad című folyóirat kiadása mellett színdarabokat,
a tudományos kutatások eredményeit, népszerűsítő füzeteket,
kézikönyveket és egyéb munkákat szerettek volna megjelentetni.
A munkaközösség anyagi források híján utóbbi céljait csak
részben tudta megvalósítani. A korszerű színjátszást –
olykor jelenetekkel illusztrálva – tudományos és ismeretterjesztő
előadásokkal mutatták be. A kísérleti műhelymunka során
új színházi nyelv kialakítására törekedtek. A színházi
szakember- és utánpótlásképzés érdekében tanfolyamokat
szerveztek.
A
Független Színpad vezetőinek elképzelése szerint a mozgalom
anyagi fedezetét az előadások közönségszervezete biztosította
volna. A folyóirat előfizetői kedvezményes színházjegyeket
vásárolhattak. Az előadások helyárai egyébként is rendkívül
kedvezőek voltak. (A társulat külvárosi előadásain ennél
is kedvezményesebb árusították a jegyeket.)
A
Független Színpad jogi keretét az 1938-ban megalapított
Magyar Munkaközösség termelő-, beszerző- és fogyasztási
szövetkezet adta meg. A társulat a szövetkezet színházi
szakosztályaként dolgozott. A bevétel fele a beltagokat
– magukat az alkotókat – illette meg. A szövetkezeti tagok
pedig húsz pengőnként üzletrészt vásárolhattak, mellyel
résztulajdonossá váltak, és a tiszta bevétel másik feléből
részjegyeik értéke alapján részesültek. Ez a közönségszervezeti
forma a számítások szerint mintegy ötezer fős tagság mellett
tarthatta volna el a társaságot. A kívánt létszámot azonban
több okból sem sikerült elérniük. (A források szerint
csupán háromezer fő csatlakozott a kezdeményezéshez.)
Az állandó közönségréteg a társadalom alsóbb rétegeiből
szerveződött – ezért a Független Színpad állandó létbizonytalanság
mellett működött.
A
Független Színpad vezetői a kezdetektől fogva kapcsolatban
álltak a baloldali és a békepárti, függetlenségpárti politikai
szervezetekkel; leginkább az illegális Kommunista Párttal
és a Magyar Szociáldemokrata Párttal. Támogatták a népfrontpolitikát
– emiatt állandó politikai nyomás alatt és rendőri megfigyelés
mellett dolgoztak.
A
Független Színpad első műsorát 1937. február 1-jén tervezte
bemutatni a Bethlen téri Színpadon. Januárban azonban
a színház bezárt, így más helyszín után kellett nézniük.
Sikertelenül zajlott több fővárosi kisszínházzal is a
tárgyalás, ezért a bemutatót őszre halasztották. Sikerült
megszerezniük a Bárdos Artúr vezette Művész Színházat
(a Fővárosi Operettszínház épületében), s már a jegyeket
is árusították november 14-ére, amikor ismét kénytelenek
voltak az előadást máshova áttenni. Végül a Belvárosi
Színházban került színre az amerikai Sophie Treadwell
írónő „…mint a gépek” (1937. november 21.) című
drámájából megvalósult produkció. A dráma Bálint György
fordításában, Hont Ferenc rendezésében, zömmel a Belvárosi
Színház és a Művész Színház közös társulatának tolmácsolásában
került színre. A zenét Vándor V. Sándor szerezte, a színpadterv
Gara Zoltán munkája volt. A jelentős apparátust megmozgató
előadásban negyventagú énekkar és ugyanakkora méretű szavalókórus
is fellépett.
A
mű megtörtént esetet dolgozott fel: az elgépiesedett világ
és egy gépírónő harcát mutatta be. A fiatal nő kényszerűségből
feleségül ment munkaadójához, a vezérigazgatóhoz, s ezzel
bekerült a társadalom taposómalmába, maga is elgépiesedett.
Végül megölte férjét. A nőt a bíróság villamosszék általi
halálra ítélte. A darabot nagy sikerrel játszották a Broadway-n,
és innen került a Szovjetunió színházaiba.
Az
előadás mérsékelt közönségsikert hozott. A kritika a főszereplő
Tarnóczay Anna alakítása mellett Vidor Ferike (anya) és
Ascher Oszkár (ügyész) játékát emelte ki. Az előadás gyengéi
között az előadás töredezettségét, valamint a társulat
összeszokottságának hiányát említették: „A fiatal mozgalom
előtt még nagy nehézségek állnak, amíg megszerzi a sikerre
vivő művészi eszközöket. Hasonló törekvések minduntalan
jelentkeztek és elmúltak –, ez most több eréllyel és szervezői
érzékkel indul, s azzal biztat, hogy elég életképes lesz
célja elérésére. Ha az első kísérlet nem is vezetett teljes
sikerre, mutatott annyit, amennyiből meg lehet állapítani,
hogy ha szervezői kitartanak, lesz a dologból valami.”
[2]
A
darabot még egyszer megismételték, aztán – önhibájukon
kívül – le kellett venniük a műsorról.
A
következő nyilvános fellépésre csak az évad második felében
került sor. Ekkor azonban három bemutató követte egymást.
1938. március 12-én este George Bernard Shaw Candidája,
másnap délután A póruljárt ügyvéd (ezzel a címmel
játszották az ismeretlen francia szerző Pathelin mester
című művét) és Molière A botcsinálta doktor
című vígjátéka került a Terézvárosi Színházban színre.
Tervezték Henrik Ibsen Kísértetek című drámájának
előadását is Vidor Ferike főszereplésével; ez a bemutató
azonban elmaradt.
A
hármas premier a Hont Ferenc vezette fiatal színészgárdára
épült, de felléptek benne a magánszínház ismert, rutinos
művészei is. A legnagyobb sikert Hajduska Piri aratta,
de a zömmel az ifjabb korosztályokból kikerült közönségtől
sok tapsot kapott Szántó Klára, Kemény László, Gál István,
Pártos Géza, Bihari Nándor és Kalla István is.
A
nehéz körülmények között, sokszor csupán jelzésszerű díszletekkel
játszó társulat jelentős energiákat fektetett abba, hogy
mindössze néhány alkalommal vigyen színre egy-egy előadást
– mégis közönségigény mutatkozott műsoruk iránt. A Candidát,
melynek premierjén Karinthy Frigyes mondott bevezetőt,
a Terézvárosi Színpadon kívül a Kolozsvári utcai és a
Magdolna utcai munkásotthonban is bemutatták. Hont Ferenc
később is megragadott minden alkalmat és segítséget, hogy
programját minél szélesebb közönség számára tegye elérhetővé.
Másfél
hónappal a hármas bemutató után újabb előadás készült
el. A választás ezúttal Csokonai Vitéz Mihály befejezetlenül
maradt drámájára, A
méla Tempefőire esett. A premiert
Schöpflin Gyula és Benedek András alapos dramaturgiai
munkája előzte meg. Az ötfelvonásos drámából háromrészes
változat készült; az utolsó felvonások epikus jellegét
megszüntették, a címszereplő húgának nevét Éváról Dorottyára
változtatták. A dalbetéteket Csokonai-dalokkal bővítették.
A zenés produkció korabeli dallamok felhasználásával készült
el.
A
kollektív munka ennek a színdarabnak színpadra állításakor
valósult meg először. A zenei és karmesteri feladatokat
Vándor V. Sándor látta el, a díszletet Háy Károly László,
a mozgásokat Miloss Aurél tervezte. Csokonai műve végül
A méla Tempefői, avagy Az is
bolond, aki poétává lesz Magyarországban (1938.
április 28.) címmel, Hont Ferenc rendezésében az Erzsébetvárosi
Színházban került színre.
Az előadás nemcsak a közönség tetszését nyerte el,
hanem a széles körű szakmai visszhang mellett politikai
vihart is kavart. Nyíltan kiállt ugyanis a közönség soraiban
ülő, perbe fogott népi írók és a Márciusi Front vívmányai
mellett.
A
Tempefői május közepén átkerült a Józsefvárosi
Színházba, és a hónap végén, valamint június elején a
Márkus Parkszínházban is előadták. „Ezek
a kitűnő és nagyrészt fiatal művészek: Hont Erzsi, Szántó
Klári, Gellért Endre, Bánhidy László, Harsányi Miklós,
Halász Kálmán, Kalla István, Bihary, Darvas stb. teljesen
magukévá tették a Független Színpad haladó célkitűzéseit
és egész újszerű – de ugyanakkor a patinás darab hangulatához
finoman hozzásimuló – egységes játékstílussal gazdagították
a magyar színjátszást.
A szabadtéri előadás a maga sajátos követelményeivel újabb
próbaköve volt a Független Színpad együttesének, és elmondhatjuk,
hogy a próbát derekasan meg is állta. Nem vesztett semmit
hatásából a »Méla Tempefői«, sőt: minden eddiginél
nagyobb erővel keltek életre a szabad ég alatt a szabad
gondolatot hirdető Csokonai-mondatok.”
[3]
A
következő, 1938–1939-es évadot a Független Színpad újra
munkásközönség előtt kezdte. A Magdolna utcai Vasmunkás
Otthon színpadán Schöpflin Gyula bevezetője után Molière
vígjátékát, A fösvényt (1938. október 20.
vagy 22.) adták elő. Harpagont Harsányi Miklós alakította;
mellette Szántó Klára, Gellért Endre, Szendrő József,
Gál István, Kalla István, Rosty Magda, Darvas Ernő is fellépett, valamint Hajnal
Judit néven Máriássy Judit.
A
Magyar Munkaközösség utolsó hivatalos, és egyben kiemelkedő
színházi műsorát régi magyar drámai emlékekből állította
össze, melyeket Hont Ferenc rendezésében 1938. december
2-án a Zeneakadémia kistermében mutattak be. Az ősi játékelemek
és az élő népszokások továbbfejlesztése vezérelte őket,
amikor színre vitték Hroswitha Dulcitiusának magyar
fordítását, a Három körösztyén leánt. A kísérőzenét
Szervánszky Endre állította össze, a színpadtervet Horváth
Ilona, a jelmeztervet Ranódy László készítette. A főbb
szerepeket Hont Erzsébet, Orbán Ibolya, Hollós Melitta,
Darvas Ernő, Szendrő József és Orbán Viola alakította.
Az est második darabja az Omnia vincit amor című
latin nyelvű iskoladráma magyar nyelvű közjátéka volt,
melyet ettől kezdve Kocsonya Mihály házassága címmel
adnak elő. Az előadás kísérőzenéjét Bartók János szerezte.
Az
esten a legnagyobb sikert kétségtelenül Madách Imre politikai
komédiája, A civilizátor aratta. Kalla István,
Szendrő József, Kozák László, Harsányi Miklós, Darvas
Ernő, Gál István, Sándor István és Gyulányi Éva játékán
kívül ismét rokonszenvre lelt a darab politikai mondanivalója,
az idegen uralom elleni lázadás. A Pesti Hírlapban vezércikkben
számolt be Kárpáti Aurél az eseményről: „Felejthetetlen
élmény volt. A terem levegője valósággal felforrott s
az izzó atmoszférában a közönség akarva-akaratlan együtt
játszott a szereplőkkel, ami pedig a legritkább dolog.
Színházban ilyet én még nem láttam – a Tempefői emlékezetes
bemutatója óta. Az arcok kipirultak, a szemek csillogtak,
az emberek véresre tapsolták tenyerüket s szinte minden
második mondat után viharos helyeslésben törtek ki, mintha
politikai gyűlésen lettek volna. Mellettem egy komoly
újság komoly szerkesztője minduntalan felkiáltott a színpadra:
Igaz, úgy van! S az alig kétszáz főnyi »hallgatóság« magából
kikelve tombolt. Tüntetett önmaga, a saját magyarsága
mellett.”
[4]
Ezzel a műsorral végigjátszották 1938
decemberét.
A
Független Színpad megalakulásakor létrejött a mozgalom
folyóirata, a Független Színpad (1937–1938) is. Az első
szám 1937 májusában jelent meg. A szemlét Hont Ferenc
szerkesztette és adta ki; később a Magyar Munkaközösség
lett a lap tulajdonosa. A folyóirat a mozgalom és közönsége
közötti párbeszéd fóruma kívánt lenni. „A folyóirat ismerteti
és terjeszti a munkaközösség alapelveit és gyakorlati
célkitűzéseit, beszámol az együttes munka egyes szakaszairól
és eredményeiről, eleven kapcsolatot teremt a szakemberek
és a közönség között, közli és támogatja a közönség és
a szakmabeliek jogos kívánságait, segíti a rokon törekvéseket,
és küzd színházi életünk káros jelenségei ellen.”
[5]
A
szemle átvette társlapja, A Színpad szerepét, és a társulat
nyilvános működése alatt öt alkalommal jelent meg. Állandó
rovatokban kaptak helyet az elméleti írások, a színdarabrészletek,
a színházi hírek és a rövidebb–hosszabb cikkek. A Műsorunkból
rovatban fogalmazták meg a társulat előadásaival kapcsolatos
teóriákat, és közölték a következő műsor részletét – olykor
színpadtervvel együtt. Az előadások létrehozói megfogalmazhatták
gondolataikat, helyet kapott a kritikusok és a közönség
értékelése, s egy-egy bemutatóról fényképeket is közöltek.
Külön rovat foglalkozott a munkás- és a parasztszínjátékkal,
a fiatalok színházával és a filmművészettel. A Színházi
beszámolók és a Színházi világhíradó rovatban
rendszeresen áttekintették a hazai és a külföldi színházak
eseményeit. A lap hasábjain jelent meg a mozgalom színházi
programnyilatkozata, ön- és évértékelése. Jelentős személyek
írásait közölték: Móricz Zsigmond, Remenyik Zsigmond,
Féja Géza, Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár, Voinovich
Géza, Madách Imre, Márai Sándor és Veres Péter írása is
megjelent a Független Színpadban.
A
hatóságok 1939 elejétől betiltották a Magyar Munkaközösség
színházi tevékenységét. A mozgalom ekkor más formákat
választott eszméi terjesztéséhez. Aiszkhülosz Leláncolt
Prométheuszát ismeretterjesztő előadás keretében mutatták
be a Társadalomegészségügyi Múzeumban. A darab jeleneteit
nyolc üvegre festette rá Háy Károly László. Az így elkészített
képeket levetítették, a színészek pedig tudományos előadókként,
asztalok mögött, ülve olvasták fel a szöveget. A fények
a jelenetek sorrendjében gyúltak ki a szereplő asztalánál.
A
külső körülmények nyomására a belső műhelymunka került
előtérbe a társulat életében. Általában valamelyik tag
lakásán folyt a stúdiómunka. Több olyan előadás próbái
folytak, melyek soha nem kerültek színre. Ilyen volt a
Becsületes szélhámos avagy Kutyaharapás szőrével című
rögtönzött színjáték, melyben a cselekményt egy-egy színész
vitte tovább. Hasonló módon próbálták az Én és a világ
(1942) című háromfelvonásos kollektív monodrámát,
melynek létrehozásában színésznő, költő, dramaturg, színpadtervező
és rendező közösen vett részt. A végső szöveget Schöpflin
Gyula írta meg, a mű Előhangja Radnóti Miklós költeménye.
Az egyén a történelem különböző korszakain, társadalmi
berendezkedésein, belső vágyain, céljain és önzésein áthaladva,
a kudarcok végén rádöbben, hogy önmagát csak a közösségért
folytatott egyéni alkotómunkában képes megvalósítani.
A
műhelymunka mellett folytatódtak a mozgalom nyilvános
előadásai is. Hont Ferenc már a Független Színpad megalakulása
előtt is folyamatosan látogatta az egyesületek, érdekképviseletek
székházait, központjait. Tudományos és ismeretterjesztő
előadásokat tartott 1937 és 1942 között Korunk színháza,
Álarc és oltár, Aktuális színházi problémák,
A vígjáték, Az operett, A mai magyar
színház, Hagyomány és haladás, A színház
és a polgár címmel. Hont számos előadásán közreműködött
a Magyar Munkaközösség. A Klasszikusok mai szemmel
(1938. március 25.) című műsorukban Hont Ferenc és Nagypál
István vitatkoztak a klasszikus műsor és a mai közönség
kapcsolatáról, miközben részletek hangzottak el Arisztophanész,
Shakespeare, Beaumarchais és Schiller drámáiból. A részleteket
Szántó Klára, Bihari Nándor, Harsányi Miklós, Kalla István,
Gál István és Pásztor Géza adta elő. Hont Ferenc és felesége,
Hont Erzsi a Költők a népért című estjét 1940.
március 14-én a Zeneakadémián tartotta meg. A műsor magyar
költők megzenésített verseiből állt, Hont Erzsit Raics
István kísérte zongorán. Szintén a Zeneakadémián tartották
meg 1941. április 26-án Hont Ferenc Mai színjátszás
Mongóliától a Kárpátokig című előadását. A népek dalait
Hont Erzsi énekelte Raics István közreműködésével; eredeti
helyszíneken készült fényképeket vetítettek, hanglemezről
opera- és kórusrészletek hangzottak el.
Az
egész estét betöltő, irodalmi alapanyagra épülő produkciók
a Vigadói Esteken nyerték el végső formájukat. Az 1941–1942
között megvalósult műsorokat Hont Ferenc két ciklusban,
négy-négy alkalomra tervezte. Az első ciklust Költő
és kora címmel rendezték meg. A kis térben próbált
Csokonai-estet (1941. november 29.) Hont eredetileg
a Zeneakadémia kamaratermébe tervezte, de kénytelenek
voltak áttenni a ezerkétszáz fős Vigadóba. A hirtelen
helyszínváltozás miatt a műsor csak mérsékelt sikert aratott.
A Vigadóban az év végén megtartották a Petőfi-estet
(1941. december 13.) és a következő év elején, 1942. január
3-án az Ady-estet. A ciklust lezáró este József
Attilának állított emléket 1942. február 6-án.
A
második ciklus – Egy ezredévnyi szenvedés – első
előadására 1942. február 27-én került sor, Emlékezzünk
régiekről címmel. Hont három évszázad magyar alkotásaiból
válogatott; elhangzottak Vörösmarty Mihály, Balassi Bálint,
Zrínyi Miklós, Bornemisza Péter, Kazinczy Ferenc, Batsányi
János, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel és Fazekas Mihály
művei. A március 13-án lezajlott Petőfi-est ismét
nagy tömegeket vonzott. Szerencsétlenebbül zajlott le
a ciklus harmadik estje, a Virrasztók. Az eredetileg
felkért színészeknek anyaszínházuk nem engedélyezte, hogy
Hont Ferenc műsorában fellépjenek. Új közreműködőkről
kellett gondoskodni, sőt Hont is háttérbe vonult. A ciklust
lezáró előadást Rendületlenül címmel 1942. május
13-ára hirdették meg. A műsort a kortárs költészetből,
többek között Ady Endre, József Attila, Radnóti Sándor,
Juhász Gyula, Kassák Lajos, Illyés Gyula verseiből állították
össze. A művekhez Kodály Zoltán, Kósa György, Kadosa Pál
és Ránki György írt zenét. Az estet végül a rendőrség
betiltotta.
A
Vigadói Estek jól rendezett, színvonalas műsorszámait
neves színészek, énekesek és zenészek adták elő. Hont
a versek és dalok közé prózarészleteket és színházi jeleneteket
illesztett. A bevezető előadásokat jelentős személyiségek
– Benedek Marcell, Móricz Zsigmond, Darvas József, Joó
Tibor, Kállai Gyula – írták. Tehetséges fiatalok és neves
előadóművészek, színészek, operaénekesek léptek fel: Gábor
Miklós, Hollós Melitta, Hont Erzsi, Gellért Endre, Pásztor
János, Baló Elemér, Major Tamás, Medgyaszay Vilma, Dienes
Ferenc, Gobbi Hilda és Basilides Mária.
Hont
Ferenc 1942-ben még egyszer kísérletet tett Major Tamással
szövetkezve színházi előadás létrehozására. Lefordították
Molière George Dandinjét. Helyszínként a
Népligeti Színkört sikerült megszerezniük, így a darabot
is harsányabbra, nyersebbre alakították – megtartva az
eredeti szöveget. A Duda Gyuri (1942. augusztus
8.) címmel bemutatott, széles visszhangot kiváltó és később
jelentős kultúrpolitikai tettnek minősülő előadás szereplőinek
nevét a szórólapok nem közölték, de később ismertté vált
a szereposztás. Duda Gyurit Major Tamás, Úritököt Szendrő
József, Úritöknét Gobbi Hilda, Angyalkát Gerő (Görög)
Ilona, Aladár bárót Lázár Gida alakította. A szolgálók
szerepében Pásztor János (Laci szolga), Göncz István (Kelemen
inas) és Eőry Kató (Kata cselédlány) lépett fel. A díszletet
Beck Judit tervezte; a kivitelezésben, festésben pedig
valamennyi fellépő – Hont Ferenc maga is – részt vett.
A produkció kikiáltóversét Szendrő József írta. A hatóságok
a bemutató után adminisztratív kifogásokkal megtiltották
a további előadásokat. Arra hivatkoztak, hogy a Népligeti
Színkörnek nem volt engedélye egész estét betöltő, több
felvonásos mű előadására. A szélsőjobboldali sajtó pedig
– arra hivatkozva, hogy a Nemzeti Színház tagjai nem léphetnek
másutt fel – megakadályozta azt is, hogy a műsort a következő
évben gyárakban is előadják.
A Független Színpad szellemiségét követő mozgalom
körül egyre inkább elfogyott a levegő. A munkát a sorozatos
letartóztatások és bevonultatások akadályozták. A tagok
ennek ellenére bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba,
szerepet vállaltak a Magyar Történelmi Emlékbizottságban
és a Magyar Frontban. A Vajda János Társaságban 1943–1944
között színházi kollégiumot hirdettek Hont Ferenc, Horváth
Árpád és Major Tamás vezetésével.
Hont
Ferencet 1943-ban munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben
a keleti frontra került; innen Moszkvába szökött.
A
német csapatok 1944. március 19-én megszállták az országot,
ezzel véget ért a Független Színpad (Magyar Munkaközösség)
mozgalom munkája.
A
Független Színpad nehéz történelmi helyzetben jött létre.
Célkitűzésként a korszak üzleti alapokon nyugvó, a pillanatnyi
közönségigényeket kiszolgáló színházüzeme helyett baloldali
és függetlenségi eszméket hirdető mozgalom akart lenni.
Saját színház, társulat, folyóirat, közönség és háttérszervezet
kialakítását tervezte. A munkásokat, az értelmiségiek
szegényebb rétegét és a parasztságot akarta megszólítani;
azt a közönségréteget, mellyel addig kevés színház számolt.
Noha a mozgalom széles körűen elterjedt a fővárosban,
vidékre nem jutottak el, így sem a paraszti rétegeket
nem tudták elérni, sem pedig országos mozgalommá nem tudtak
válni. Mindezek ellenére jelentős színháztörténeti tetteket
hajtottak végre, és a mozgalom szellemisége a tagok későbbi
munkásságában részben folytatódott is. Hont Ferenc 1945
nyarán érkezett vissza Magyarországra, és újra bekapcsolódott
a hazai színházi életbe. Miután elkészítette az Országos
Színművészeti Akadémia főiskolává – majd később egyetemmé
– való fejlesztésének tervezetét, 1945 és 1948 között
az intézmény igazgatója és tanára lett. 1946–1949 között
a Madách Színházat, 1948–1949 között a Magyar Állami Filmgyártó
Vállalatot vezette, és később is jelentős szakmai és kultúrpolitikai
szerepet vállalt.
Major
Tamás 1945-ben a Nemzeti Színház igazgatója lett, melynek
1947–1949 között Szendrő József ismét tagja lett. Szendrő
Ferenc 1945–1949 között a Munkás Kultúrszövetség főtitkára
volt; 1954-ben ő is megrendezte a Duda Gyurit a
Dolgozók Kultúrszövetsége Központi Színjátszóinak előadásában.
Szlovák László a háború után a Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztérium színházi osztályának helyettes vezetőjeként
dolgozott, később kinevezték a Fővárosi Operettszínház
igazgatójává. Háy Károly László díszlettervezőként és
tanárként folytatta pályáját; s a társulat zöme részt
vett az 1945 utáni hazai színházi életben.
