FŐOLDAL
 


1.


2.


3.


4.


5.

 

A FÜGGETLEN SZÍNPAD

Hont Ferenc 1937. január 10-én a Bethlen téri Színházban Korunk színháza című tudományos előadásán bejelentette a Független Színpad elnevezésű mozgalom zászlóbontását. E kezdeményezésnek Hont munkásságában és a szervezet célkitűzéseiben egyaránt voltak előzményei.

Hont Ferenc másfél évig színészetet tanult Gál Gyula magántanítványaként. Fellépett Forgács Rózsi Kamaraszínházában, később Szegeden játszott. A párizsi Odéonban 1925–1927 között Firmin Gémier segédrendezőjeként dolgozott. Hazatérése után, 1928–1933 között Szegeden a Városi Színházban, valamint Pesten az Új Színházban és a Magyar Színházban rendezett. Szegeden 1931-ben az ő kezdeményezésére hozták létre a Szabadtéri Játékokat. A Dóm téren elsőként ő rendezte meg Az ember tragédiáját (1933. augusztus 26.), melyet 1937. július 8-án ismét színre vitt ugyanott. Elvállalta a Dunántúli Színikerület és 1935–1936-ban a fővárosi Bethlen téri Színház főrendezői feladatát; 1935–1938 között az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tanított.

Színháztudományi munkásságát már vidéken megkezdte. Kezdeményezésére alakult meg 1928-ban Szegeden a Színházbarátok Köre. A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában művészeti és ismeretterjesztő előadásokat szervezett, és színházelméleti kérdésekkel foglalkozott. (A kollégium kiadásában látott napvilágot A színjáték című munkája 1932-ben.) Útnak indította 1935 januárjában A Színpad című folyóiratot, melyet később Staud Gézával szerkesztett. Az 1937-ig megjelenő szemle írásai – a kritikák mellett – színháztörténettel, színház- és táncelmélettel, színházesztétikával foglalkoztak.

A szegedi fiatalok kezdeményezésére 1936. március 10-én alakult meg a Magyar Színháztudományi és Színpadművészeti Társaság. A színészeket, irodalmárokat, díszlettervezőket, rendezőket tömörítő tudományos egyesület Márkus Lászlót választotta elnöknek, Hont Ferencet és Staud Gézát titkárnak. Célul tűzték a színjátszás történeti, esztétikai, lélektani, jogi, gazdasági, pedagógiai, technikai vonatkozásainak, illetve a társművészetekhez való kapcsolatának kutatását és a befogadói magatartás vizsgálatát. A Színpad című folyóirat szerkesztősége a fővárosba költözött, és a társaság hivatalos folyóirata lett. A társaság programtervezetét a szaklap második száma közölte; eszerint Hont Ferenc a színésznevelés és a rendezőképzés feladatát vállalta.

A magyar színházi élet megreformálásának gyakorlati terepe a Független Színpad munkaközössége lett; a szervezetet Hont Ferenc irányította. Hont mellett Háy Károly László festőművész, díszlettervező és a Nagypál István néven alkotó Schöpflin Gyula író, kritikus, szerkesztő vett részt a vezetésben. A mozgalom üzleti érdekeltségtől mentes, független, állandó társulatra és közösségre épülő színházi tevékenységet akart megvalósítani. A kultúra elől eddig – elsősorban anyagi okok miatt – elzárt társadalmi rétegeket, a munkásokat, a parasztokat, valamint az értelmiséget kívánták megszólaltatni. Programjukat az 1937 májusában megjelenő Független Színpad című folyóiratban közölték: „Független Színpad néven színészekből, színpadtervezőkből, drámaírókból, kritikusokból, zenészekből és színpadi munkásokból munkaközösség alakult. A munkaközösség tagjai fiatal szakemberek, akik a színházi kultúra különböző területein eddig folytatott tevékenységüket közös célkitűzések szolgálatába akarják állítani. A társulás elvi alapja az a meggyőződés, hogy a színházművészet a társadalomalakítás egyik jelentős eszközévé válhat, ha elősegíti a megújulást előidéző érzésvilág és magatartás kialakítását, egy új, egészségesebb társadalmi helyzet megteremtésére irányuló törekvések öntudatosítását és ilyen módon szervesen beilleszkedik a magyar társadalom saját helyzetét javító munkásságának épülő rendszerébe. A színháznak ez a társadalomfejlesztő működése a színházművészet saját, autonóm törvényeinek szigorú épségben tartásával és kizárólagosan művészi eszközök fölhasználásával lehet eredményes.” [1]

Úgy vélték, hogy a társadalomalakítás egyik eszköze a színjátszás. A munkaközösség állandó színház és társulat, valamint a vidéki fellépésekre vándortársulat létrehozását tervezte. A törzstársulat megalapítását úgy képzelték el, hogy az nyolc együttest tömörít: a szatirikus kisszínpadot, a parasztszínpadot, a műhelyszínpadot, a táncszínpadot, a szavalókórust, az énekkart, a zenekart és a tömegjátékokat bemutató csoportot.

A társulat a színházi előadások kiválasztását és színpadra alkalmazását rendezőből, dramaturgból, irodalomtörténészből, színpadtervezőből és zeneszerzőből álló ötfős dramaturgiai bizottságra bízta. A magyar kortárs drámairodalomban kevés irodalmi és művészi értékű művet találtak, ezért figyelmük a régi, elfeledett drámai emlékekre irányult; illetve a haladó kortárs színművekre: azokra az alkotásokra, melyek önálló értékeik mellett felhasználhatók voltak a kor társadalmi problémáinak kifejezésére. Úgy gondolták, hogy a kiválasztott színpadi szöveget ötvözni kell a korszerű színházművészet legújabb eredményeivel.

A színjátszás mellett a munkaközösség egyéb tevékenységekkel is megpróbálta a közönségét megszólítani. A Független Színpad című folyóirat kiadása mellett színdarabokat, a tudományos kutatások eredményeit, népszerűsítő füzeteket, kézikönyveket és egyéb munkákat szerettek volna megjelentetni. A munkaközösség anyagi források híján utóbbi céljait csak részben tudta megvalósítani. A korszerű színjátszást – olykor jelenetekkel illusztrálva – tudományos és ismeretterjesztő előadásokkal mutatták be. A kísérleti műhelymunka során új színházi nyelv kialakítására törekedtek. A színházi szakember- és utánpótlásképzés érdekében tanfolyamokat szerveztek.

A Független Színpad vezetőinek elképzelése szerint a mozgalom anyagi fedezetét az előadások közönségszervezete biztosította volna. A folyóirat előfizetői kedvezményes színházjegyeket vásárolhattak. Az előadások helyárai egyébként is rendkívül kedvezőek voltak. (A társulat külvárosi előadásain ennél is kedvezményesebb árusították a jegyeket.)

A Független Színpad jogi keretét az 1938-ban megalapított Magyar Munkaközösség termelő-, beszerző- és fogyasztási szövetkezet adta meg. A társulat a szövetkezet színházi szakosztályaként dolgozott. A bevétel fele a beltagokat – magukat az alkotókat – illette meg. A szövetkezeti tagok pedig húsz pengőnként üzletrészt vásárolhattak, mellyel résztulajdonossá váltak, és a tiszta bevétel másik feléből részjegyeik értéke alapján részesültek. Ez a közönségszervezeti forma a számítások szerint mintegy ötezer fős tagság mellett tarthatta volna el a társaságot. A kívánt létszámot azonban több okból sem sikerült elérniük. (A források szerint csupán háromezer fő csatlakozott a kezdeményezéshez.) Az állandó közönségréteg a társadalom alsóbb rétegeiből szerveződött – ezért a Független Színpad állandó létbizonytalanság mellett működött.

A Független Színpad vezetői a kezdetektől fogva kapcsolatban álltak a baloldali és a békepárti, függetlenségpárti politikai szervezetekkel; leginkább az illegális Kommunista Párttal és a Magyar Szociáldemokrata Párttal. Támogatták a népfrontpolitikát – emiatt állandó politikai nyomás alatt és rendőri megfigyelés mellett dolgoztak.

A Független Színpad első műsorát 1937. február 1-jén tervezte bemutatni a Bethlen téri Színpadon. Januárban azonban a színház bezárt, így más helyszín után kellett nézniük. Sikertelenül zajlott több fővárosi kisszínházzal is a tárgyalás, ezért a bemutatót őszre halasztották. Sikerült megszerezniük a Bárdos Artúr vezette Művész Színházat (a Fővárosi Operettszínház épületében), s már a jegyeket is árusították november 14-ére, amikor ismét kénytelenek voltak az előadást máshova áttenni. Végül a Belvárosi Színházban került színre az amerikai Sophie Treadwell írónő „…mint a gépek” (1937. november 21.) című drámájából megvalósult produkció. A dráma Bálint György fordításában, Hont Ferenc rendezésében, zömmel a Belvárosi Színház és a Művész Színház közös társulatának tolmácsolásában került színre. A zenét Vándor V. Sándor szerezte, a színpadterv Gara Zoltán munkája volt. A jelentős apparátust megmozgató előadásban negyventagú énekkar és ugyanakkora méretű szavalókórus is fellépett.

A mű megtörtént esetet dolgozott fel: az elgépiesedett világ és egy gépírónő harcát mutatta be. A fiatal nő kényszerűségből feleségül ment munkaadójához, a vezérigazgatóhoz, s ezzel bekerült a társadalom taposómalmába, maga is elgépiesedett. Végül megölte férjét. A nőt a bíróság villamosszék általi halálra ítélte. A darabot nagy sikerrel játszották a Broadway-n, és innen került a Szovjetunió színházaiba.

Az előadás mérsékelt közönségsikert hozott. A kritika a főszereplő Tarnóczay Anna alakítása mellett Vidor Ferike (anya) és Ascher Oszkár (ügyész) játékát emelte ki. Az előadás gyengéi között az előadás töredezettségét, valamint a társulat összeszokottságának hiányát említették: „A fiatal mozgalom előtt még nagy nehézségek állnak, amíg megszerzi a sikerre vivő művészi eszközöket. Hasonló törekvések minduntalan jelentkeztek és elmúltak –, ez most több eréllyel és szervezői érzékkel indul, s azzal biztat, hogy elég életképes lesz célja elérésére. Ha az első kísérlet nem is vezetett teljes sikerre, mutatott annyit, amennyiből meg lehet állapítani, hogy ha szervezői kitartanak, lesz a dologból valami.” [2]

A darabot még egyszer megismételték, aztán – önhibájukon kívül – le kellett venniük a műsorról.

A következő nyilvános fellépésre csak az évad második felében került sor. Ekkor azonban három bemutató követte egymást. 1938. március 12-én este George Bernard Shaw Candidája, másnap délután A póruljárt ügyvéd (ezzel a címmel játszották az ismeretlen francia szerző Pathelin mester című művét) és Molière A botcsinálta doktor című vígjátéka került a Terézvárosi Színházban színre. Tervezték Henrik Ibsen Kísértetek című drámájának előadását is Vidor Ferike főszereplésével; ez a bemutató azonban elmaradt.

A hármas premier a Hont Ferenc vezette fiatal színészgárdára épült, de felléptek benne a magánszínház ismert, rutinos művészei is. A legnagyobb sikert Hajduska Piri aratta, de a zömmel az ifjabb korosztályokból kikerült közönségtől sok tapsot kapott Szántó Klára, Kemény László, Gál István, Pártos Géza, Bihari Nándor és Kalla István is.

A nehéz körülmények között, sokszor csupán jelzésszerű díszletekkel játszó társulat jelentős energiákat fektetett abba, hogy mindössze néhány alkalommal vigyen színre egy-egy előadást – mégis közönségigény mutatkozott műsoruk iránt. A Candidát, melynek premierjén Karinthy Frigyes mondott bevezetőt, a Terézvárosi Színpadon kívül a Kolozsvári utcai és a Magdolna utcai munkásotthonban is bemutatták. Hont Ferenc később is megragadott minden alkalmat és segítséget, hogy programját minél szélesebb közönség számára tegye elérhetővé.

Másfél hónappal a hármas bemutató után újabb előadás készült el. A választás ezúttal Csokonai Vitéz Mihály befejezetlenül maradt drámájára, A méla Tempefőire esett. A premiert Schöpflin Gyula és Benedek András alapos dramaturgiai munkája előzte meg. Az ötfelvonásos drámából háromrészes változat készült; az utolsó felvonások epikus jellegét megszüntették, a címszereplő húgának nevét Éváról Dorottyára változtatták. A dalbetéteket Csokonai-dalokkal bővítették. A zenés produkció korabeli dallamok felhasználásával készült el.

A kollektív munka ennek a színdarabnak színpadra állításakor valósult meg először. A zenei és karmesteri feladatokat Vándor V. Sándor látta el, a díszletet Háy Károly László, a mozgásokat Miloss Aurél tervezte. Csokonai műve végül A méla Tempefői, avagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban (1938. április 28.) címmel, Hont Ferenc rendezésében az Erzsébetvárosi Színházban került színre.

Az előadás nemcsak a közönség tetszését nyerte el, hanem a széles körű szakmai visszhang mellett politikai vihart is kavart. Nyíltan kiállt ugyanis a közönség soraiban ülő, perbe fogott népi írók és a Márciusi Front vívmányai mellett.

A Tempefői május közepén átkerült a Józsefvárosi Színházba, és a hónap végén, valamint június elején a Márkus Parkszínházban is előadták. „Ezek a kitűnő és nagyrészt fiatal művészek: Hont Erzsi, Szántó Klári, Gellért Endre, Bánhidy László, Harsányi Miklós, Halász Kálmán, Kalla István, Bihary, Darvas stb. teljesen magukévá tették a Független Színpad haladó célkitűzéseit és egész újszerű – de ugyanakkor a patinás darab hangulatához finoman hozzásimuló – egységes játékstílussal gazdagították a magyar színjátszást.

A szabadtéri előadás a maga sajátos követelményeivel újabb próbaköve volt a Független Színpad együttesének, és elmondhatjuk, hogy a próbát derekasan meg is állta. Nem vesztett semmit hatásából a »Méla Tempefői«, sőt: minden eddiginél nagyobb erővel keltek életre a szabad ég alatt a szabad gondolatot hirdető Csokonai-mondatok.” [3]

A következő, 1938–1939-es évadot a Független Színpad újra munkásközönség előtt kezdte. A Magdolna utcai Vasmunkás Otthon színpadán Schöpflin Gyula bevezetője után Molière vígjátékát, A fösvényt (1938. október 20. vagy 22.) adták elő. Harpagont Harsányi Miklós alakította; mellette Szántó Klára, Gellért Endre, Szendrő József, Gál István, Kalla István, Rosty Magda, Darvas Ernő is fellépett, valamint Hajnal Judit néven Máriássy Judit.

A Magyar Munkaközösség utolsó hivatalos, és egyben kiemelkedő színházi műsorát régi magyar drámai emlékekből állította össze, melyeket Hont Ferenc rendezésében 1938. december 2-án a Zeneakadémia kistermében mutattak be. Az ősi játékelemek és az élő népszokások továbbfejlesztése vezérelte őket, amikor színre vitték Hroswitha Dulcitiusának magyar fordítását, a Három körösztyén leánt. A kísérőzenét Szervánszky Endre állította össze, a színpadtervet Horváth Ilona, a jelmeztervet Ranódy László készítette. A főbb szerepeket Hont Erzsébet, Orbán Ibolya, Hollós Melitta, Darvas Ernő, Szendrő József és Orbán Viola alakította. Az est második darabja az Omnia vincit amor című latin nyelvű iskoladráma magyar nyelvű közjátéka volt, melyet ettől kezdve Kocsonya Mihály házassága címmel adnak elő. Az előadás kísérőzenéjét Bartók János szerezte.

Az esten a legnagyobb sikert kétségtelenül Madách Imre politikai komédiája, A civilizátor aratta. Kalla István, Szendrő József, Kozák László, Harsányi Miklós, Darvas Ernő, Gál István, Sándor István és Gyulányi Éva játékán kívül ismét rokonszenvre lelt a darab politikai mondanivalója, az idegen uralom elleni lázadás. A Pesti Hírlapban vezércikkben számolt be Kárpáti Aurél az eseményről: „Felejthetetlen élmény volt. A terem levegője valósággal felforrott s az izzó atmoszférában a közönség akarva-akaratlan együtt játszott a szereplőkkel, ami pedig a legritkább dolog. Színházban ilyet én még nem láttam – a Tempefői emlékezetes bemutatója óta. Az arcok kipirultak, a szemek csillogtak, az emberek véresre tapsolták tenyerüket s szinte minden második mondat után viharos helyeslésben törtek ki, mintha politikai gyűlésen lettek volna. Mellettem egy komoly újság komoly szerkesztője minduntalan felkiáltott a színpadra: Igaz, úgy van! S az alig kétszáz főnyi »hallgatóság« magából kikelve tombolt. Tüntetett önmaga, a saját magyarsága mellett.” [4] Ezzel a műsorral végigjátszották 1938 decemberét.

A Független Színpad megalakulásakor létrejött a mozgalom folyóirata, a Független Színpad (1937–1938) is. Az első szám 1937 májusában jelent meg. A szemlét Hont Ferenc szerkesztette és adta ki; később a Magyar Munkaközösség lett a lap tulajdonosa. A folyóirat a mozgalom és közönsége közötti párbeszéd fóruma kívánt lenni. „A folyóirat ismerteti és terjeszti a munkaközösség alapelveit és gyakorlati célkitűzéseit, beszámol az együttes munka egyes szakaszairól és eredményeiről, eleven kapcsolatot teremt a szakemberek és a közönség között, közli és támogatja a közönség és a szakmabeliek jogos kívánságait, segíti a rokon törekvéseket, és küzd színházi életünk káros jelenségei ellen.” [5]

A szemle átvette társlapja, A Színpad szerepét, és a társulat nyilvános működése alatt öt alkalommal jelent meg. Állandó rovatokban kaptak helyet az elméleti írások, a színdarabrészletek, a színházi hírek és a rövidebb–hosszabb cikkek. A Műsorunkból rovatban fogalmazták meg a társulat előadásaival kapcsolatos teóriákat, és közölték a következő műsor részletét – olykor színpadtervvel együtt. Az előadások létrehozói megfogalmazhatták gondolataikat, helyet kapott a kritikusok és a közönség értékelése, s egy-egy bemutatóról fényképeket is közöltek. Külön rovat foglalkozott a munkás- és a parasztszínjátékkal, a fiatalok színházával és a filmművészettel. A Színházi beszámolók és a Színházi világhíradó rovatban rendszeresen áttekintették a hazai és a külföldi színházak eseményeit. A lap hasábjain jelent meg a mozgalom színházi programnyilatkozata, ön- és évértékelése. Jelentős személyek írásait közölték: Móricz Zsigmond, Remenyik Zsigmond, Féja Géza, Karinthy Frigyes, Schöpflin Aladár, Voinovich Géza, Madách Imre, Márai Sándor és Veres Péter írása is megjelent a Független Színpadban.

A hatóságok 1939 elejétől betiltották a Magyar Munkaközösség színházi tevékenységét. A mozgalom ekkor más formákat választott eszméi terjesztéséhez. Aiszkhülosz Leláncolt Prométheuszát ismeretterjesztő előadás keretében mutatták be a Társadalomegészségügyi Múzeumban. A darab jeleneteit nyolc üvegre festette rá Háy Károly László. Az így elkészített képeket levetítették, a színészek pedig tudományos előadókként, asztalok mögött, ülve olvasták fel a szöveget. A fények a jelenetek sorrendjében gyúltak ki a szereplő asztalánál.

A külső körülmények nyomására a belső műhelymunka került előtérbe a társulat életében. Általában valamelyik tag lakásán folyt a stúdiómunka. Több olyan előadás próbái folytak, melyek soha nem kerültek színre. Ilyen volt a Becsületes szélhámos avagy Kutyaharapás szőrével című rögtönzött színjáték, melyben a cselekményt egy-egy színész vitte tovább. Hasonló módon próbálták az Én és a világ (1942) című háromfelvonásos kollektív monodrámát, melynek létrehozásában színésznő, költő, dramaturg, színpadtervező és rendező közösen vett részt. A végső szöveget Schöpflin Gyula írta meg, a mű Előhangja Radnóti Miklós költeménye. Az egyén a történelem különböző korszakain, társadalmi berendezkedésein, belső vágyain, céljain és önzésein áthaladva, a kudarcok végén rádöbben, hogy önmagát csak a közösségért folytatott egyéni alkotómunkában képes megvalósítani.

A műhelymunka mellett folytatódtak a mozgalom nyilvános előadásai is. Hont Ferenc már a Független Színpad megalakulása előtt is folyamatosan látogatta az egyesületek, érdekképviseletek székházait, központjait. Tudományos és ismeretterjesztő előadásokat tartott 1937 és 1942 között Korunk színháza, Álarc és oltár, Aktuális színházi problémák, A vígjáték, Az operett, A mai magyar színház, Hagyomány és haladás, A színház és a polgár címmel. Hont számos előadásán közreműködött a Magyar Munkaközösség. A Klasszikusok mai szemmel (1938. március 25.) című műsorukban Hont Ferenc és Nagypál István vitatkoztak a klasszikus műsor és a mai közönség kapcsolatáról, miközben részletek hangzottak el Arisztophanész, Shakespeare, Beaumarchais és Schiller drámáiból. A részleteket Szántó Klára, Bihari Nándor, Harsányi Miklós, Kalla István, Gál István és Pásztor Géza adta elő. Hont Ferenc és felesége, Hont Erzsi a Költők a népért című estjét 1940. március 14-én a Zeneakadémián tartotta meg. A műsor magyar költők megzenésített verseiből állt, Hont Erzsit Raics István kísérte zongorán. Szintén a Zeneakadémián tartották meg 1941. április 26-án Hont Ferenc Mai színjátszás Mongóliától a Kárpátokig című előadását. A népek dalait Hont Erzsi énekelte Raics István közreműködésével; eredeti helyszíneken készült fényképeket vetítettek, hanglemezről opera- és kórusrészletek hangzottak el.

Az egész estét betöltő, irodalmi alapanyagra épülő produkciók a Vigadói Esteken nyerték el végső formájukat. Az 1941–1942 között megvalósult műsorokat Hont Ferenc két ciklusban, négy-négy alkalomra tervezte. Az első ciklust Költő és kora címmel rendezték meg. A kis térben próbált Csokonai-estet (1941. november 29.) Hont eredetileg a Zeneakadémia kamaratermébe tervezte, de kénytelenek voltak áttenni a ezerkétszáz fős Vigadóba. A hirtelen helyszínváltozás miatt a műsor csak mérsékelt sikert aratott. A Vigadóban az év végén megtartották a Petőfi-estet (1941. december 13.) és a következő év elején, 1942. január 3-án az Ady-estet. A ciklust lezáró este József Attilának állított emléket 1942. február 6-án.

A második ciklus – Egy ezredévnyi szenvedés – első előadására 1942. február 27-én került sor, Emlékezzünk régiekről címmel. Hont három évszázad magyar alkotásaiból válogatott; elhangzottak Vörösmarty Mihály, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Bornemisza Péter, Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel és Fazekas Mihály művei. A március 13-án lezajlott Petőfi-est ismét nagy tömegeket vonzott. Szerencsétlenebbül zajlott le a ciklus harmadik estje, a Virrasztók. Az eredetileg felkért színészeknek anyaszínházuk nem engedélyezte, hogy Hont Ferenc műsorában fellépjenek. Új közreműködőkről kellett gondoskodni, sőt Hont is háttérbe vonult. A ciklust lezáró előadást Rendületlenül címmel 1942. május 13-ára hirdették meg. A műsort a kortárs költészetből, többek között Ady Endre, József Attila, Radnóti Sándor, Juhász Gyula, Kassák Lajos, Illyés Gyula verseiből állították össze. A művekhez Kodály Zoltán, Kósa György, Kadosa Pál és Ránki György írt zenét. Az estet végül a rendőrség betiltotta.

A Vigadói Estek jól rendezett, színvonalas műsorszámait neves színészek, énekesek és zenészek adták elő. Hont a versek és dalok közé prózarészleteket és színházi jeleneteket illesztett. A bevezető előadásokat jelentős személyiségek – Benedek Marcell, Móricz Zsigmond, Darvas József, Joó Tibor, Kállai Gyula – írták. Tehetséges fiatalok és neves előadóművészek, színészek, operaénekesek léptek fel: Gábor Miklós, Hollós Melitta, Hont Erzsi, Gellért Endre, Pásztor János, Baló Elemér, Major Tamás, Medgyaszay Vilma, Dienes Ferenc, Gobbi Hilda és Basilides Mária.

Hont Ferenc 1942-ben még egyszer kísérletet tett Major Tamással szövetkezve színházi előadás létrehozására. Lefordították Molière George Dandinjét. Helyszínként a Népligeti Színkört sikerült megszerezniük, így a darabot is harsányabbra, nyersebbre alakították – megtartva az eredeti szöveget. A Duda Gyuri (1942. augusztus 8.) címmel bemutatott, széles visszhangot kiváltó és később jelentős kultúrpolitikai tettnek minősülő előadás szereplőinek nevét a szórólapok nem közölték, de később ismertté vált a szereposztás. Duda Gyurit Major Tamás, Úritököt Szendrő József, Úritöknét Gobbi Hilda, Angyalkát Gerő (Görög) Ilona, Aladár bárót Lázár Gida alakította. A szolgálók szerepében Pásztor János (Laci szolga), Göncz István (Kelemen inas) és Eőry Kató (Kata cselédlány) lépett fel. A díszletet Beck Judit tervezte; a kivitelezésben, festésben pedig valamennyi fellépő – Hont Ferenc maga is – részt vett. A produkció kikiáltóversét Szendrő József írta. A hatóságok a bemutató után adminisztratív kifogásokkal megtiltották a további előadásokat. Arra hivatkoztak, hogy a Népligeti Színkörnek nem volt engedélye egész estét betöltő, több felvonásos mű előadására. A szélsőjobboldali sajtó pedig – arra hivatkozva, hogy a Nemzeti Színház tagjai nem léphetnek másutt fel – megakadályozta azt is, hogy a műsort a következő évben gyárakban is előadják.

A Független Színpad szellemiségét követő mozgalom körül egyre inkább elfogyott a levegő. A munkát a sorozatos letartóztatások és bevonultatások akadályozták. A tagok ennek ellenére bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba, szerepet vállaltak a Magyar Történelmi Emlékbizottságban és a Magyar Frontban. A Vajda János Társaságban 1943–1944 között színházi kollégiumot hirdettek Hont Ferenc, Horváth Árpád és Major Tamás vezetésével.

Hont Ferencet 1943-ban munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben a keleti frontra került; innen Moszkvába szökött.

A német csapatok 1944. március 19-én megszállták az országot, ezzel véget ért a Független Színpad (Magyar Munkaközösség) mozgalom munkája.

A Független Színpad nehéz történelmi helyzetben jött létre. Célkitűzésként a korszak üzleti alapokon nyugvó, a pillanatnyi közönségigényeket kiszolgáló színházüzeme helyett baloldali és függetlenségi eszméket hirdető mozgalom akart lenni. Saját színház, társulat, folyóirat, közönség és háttérszervezet kialakítását tervezte. A munkásokat, az értelmiségiek szegényebb rétegét és a parasztságot akarta megszólítani; azt a közönségréteget, mellyel addig kevés színház számolt. Noha a mozgalom széles körűen elterjedt a fővárosban, vidékre nem jutottak el, így sem a paraszti rétegeket nem tudták elérni, sem pedig országos mozgalommá nem tudtak válni. Mindezek ellenére jelentős színháztörténeti tetteket hajtottak végre, és a mozgalom szellemisége a tagok későbbi munkásságában részben folytatódott is. Hont Ferenc 1945 nyarán érkezett vissza Magyarországra, és újra bekapcsolódott a hazai színházi életbe. Miután elkészítette az Országos Színművészeti Akadémia főiskolává – majd később egyetemmé – való fejlesztésének tervezetét, 1945 és 1948 között az intézmény igazgatója és tanára lett. 1946–1949 között a Madách Színházat, 1948–1949 között a Magyar Állami Filmgyártó Vállalatot vezette, és később is jelentős szakmai és kultúrpolitikai szerepet vállalt.

Major Tamás 1945-ben a Nemzeti Színház igazgatója lett, melynek 1947–1949 között Szendrő József ismét tagja lett. Szendrő Ferenc 1945–1949 között a Munkás Kultúrszövetség főtitkára volt; 1954-ben ő is megrendezte a Duda Gyurit a Dolgozók Kultúrszövetsége Központi Színjátszóinak előadásában. Szlovák László a háború után a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi osztályának helyettes vezetőjeként dolgozott, később kinevezték a Fővárosi Operettszínház igazgatójává. Háy Károly László díszlettervezőként és tanárként folytatta pályáját; s a társulat zöme részt vett az 1945 utáni hazai színházi életben.



[1] Mit akar a Független Színpad? Munkaterv. Független Színpad, 1937/1–2. 1.

[2] Schöpflin Aladár, Bemutatók. Nyugat, 1937. II. 466.

[3] h., A „Méla Tempefői” szabadtéren. Népszava, 1938. május. 25.

[4] Kárpáti Aurél, A civilizátor. Pesti Napló, 1938. december. 7.

[5] Mit akar a Független Színpad? Munkaterv. Független Színpad, 1937/1–2. 2.