FŐOLDAL
 



1.


2.


3.


4.


5.


6.


7.

 

A SZÍNHÁZMŰVÉSZETI ÉS FILMMŰVÉSZETI KAMARA

A háborús készülődést és a nyílt szélsőjobboldali propaganda betetőzését jelezte az első zsidótörvény bevezetése, amelyet 1938 tavaszán szavaztatott meg Darányi Kálmán miniszterelnök a képviselőházban. Míg a kormányon belüli liberálisok és náciellenes politikusok ellenezték a törvényt, addig a szélsőjobboldal még ezt sem tartotta elég radikálisnak. Az 1938:XV. törvénycikket május 29-én hirdették ki „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról”. Az úgynevezett első zsidótörvény a magyar zsidóság életét azonban nem egyensúlyban tartotta, hanem egyre szigorúbban korlátozta.

A zsidótörvény végrehajtására megalakult a Színművészeti és Filmművészeti Kamara, bár ezt a tevékenységet a kamara nyíltan soha nem ismerte el. Fő feladataként a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatását és biztosítását jelölte meg. Hatásköre alá tartozott a tagok szociális érdekeinek képviselete, jogainak védelme, kötelességeik teljesítésének ellenőrzése, a tagok felett fegyelmi hatóság gyakorlása, valamint állásfoglalás és javaslattétel a színművészetre és a filmművészetre vonatkozó kérdésekben. Hivatalos lapja, a Magyar Színészet így számolt be a megalakulásról: „A magyar színésztársadalom osztatlan örömmel vette tudomásul az 1938. XV. t.-c. 2. §-ban foglalt rendelkezéseknek megfelelően a m. kir. minisztérium 1938. augusztus hó 28-án kiadott 6.090/1938. M. E. rendeletét a színművészeti és filmművészeti kamara felállítása tárgyában.” [1]

A minisztérium egyidejűleg 6.095–1938. M. E. szám alatt külön rendeletet is kiadott, amely magában foglalta a kamara megalakításának szabályait. E rendelet kimondta, hogy rendezőként, előadóként vagy művészeti segédszemélyzet tagjaként csak az alkalmazható, aki a Színművészeti és Filmművészeti Kamara tagja. A kamarába felveendő zsidók számarányát azonban szigorúan megszabták: nem érhették el az összlétszám húsz százalékát. 

A megalakulás előkészítésére a vallás- és közoktatásügyi miniszter miniszteri megbízottat rendelt ki báró Wlassics Gyula államtitkár személyében, s létrehoztak egy bizottságot a megalakulással kapcsolatos teendők elvégzésére. A bizottság elnöki posztját a miniszteri biztos töltötte be, négy tagját pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki a színművészet és filmművészet körében működők közül: dr. Hosszú Zoltánt, a Nemzeti Színház tagját, Vértes Lajost, a Vígszínház tagját, Cselle Lajost, az Országos Színészegyesület alelnökét és dr. Bingerth Jánost, a Hunnia filmgyár vezérigazgatóját. Ehhez a bizottsághoz kellett benyújtani október 15-ig a kamara tagsági kérelmeket, melyeket november 30-ig elbíráltak és határozatot hoztak a tagfelvétel kérdésében. A miniszteri megbízott a felvettek névsorát a Budapesti Közlöny december 6-ai számában tette közzé. Az előkészítő bizottság – három hónapi megfeszített munka után – a Színművészeti és Filmművészeti Kamarába összesen 1682 tagot vett fel.

A miniszteri biztos december 12-én délelőtt tíz órára tűzte ki a filmkamara elektorválasztó gyűlését, délután három órára pedig a színikamaráét. Mindkét kamara alakuló gyűlését báró Wlassics Gyula államtitkár, miniszteri biztos nyitotta meg, majd a hivatalos szavazólisták alapján megkezdődött a titkos szavazás. A filmkamarai választás a déli órákban, a színikamarai pedig a késő esti órákban ért véget. A szavazatok összeszámlálásakor mindkét esetben a hivatalos lista győzött, csupán Harsányi Rezső helyett Apáthi Imrét, a Nemzeti Színház tagját választották meg. Az elektorválasztó gyűlésen jelölték ki a kamara elnökét is. Wlassics Gyula előterjesztette azt a három nevet, akiket a kultuszminiszter az elnöki tisztségre javasolt: Kiss Ferencet, Harsányi Zsoltot és Kardoss Gézát. Harsányi Zsolt azt ajánlotta, hogy Kiss Ferencet válasszák meg, s az indítványhoz csatlakozott Kardoss Géza is, mire a közgyűlés egyhangúlag Kiss Ferencet, a Nemzeti Színház örökös tagját és a Színművészeti Akadémia igazgatóját választotta elnökké. A kamara elnökét Wlassics Gyula iktatta tisztségébe, melynek során a döntés legitimizálásaként kiemelte Kiss Ferenc színpadi, film- és rádióbeli, valamint színészpedagógiai sikereit.

A kamarai választásokon a színházak felismerték az előkészítés és a választások körüli manipulációt. Erről tanúskodik Gobbi Hilda beszámolója, mely a hivatalos lapok tudósításaival ellentétesen láttatja az eseményeket. „1938 tavaszán vitéz Haász Aladár a művészeti ügyosztály főnöke értekezletet hívott össze, amelynek tárgya a színművészeti és filmművészeti kamara rendelettervezetének megvitatása volt. Az előkészítő bizottság tagjaiul a Nemzeti Színház részéről H.[osszú] Z.[oltán]-t és L.[ehotay] Á.[rpád]-t, továbbá Patkós György szélsőjobboldali titkárt nevezték ki. A szervezés nem kezdődött jól, kétezer magyar színészből mindössze kétszáz adta be kérvényét felvételre. A színészkamara megalakulása a színésztársadalom akaratától és befolyásától függetlenül, néhány szélsőjobboldali emberből álló előkészítő bizottság egyéni érdekeit, világnézetét szolgáló elgondolás szerint történt. De hát kik is irányították akkor a hivatalos magyar kultúrát? Hóman Bálint, vitéz Haász Aladár, Zsindely Ferenc – később mindegyiket háborús bűnösnek találták –, mellettük álltak a különböző szélsőjobboldali pártok; a hírhedt Zsabka Kálmán vezetése alatt álló „Turul Szépmíves Céh”. December 10-én Németh Antal, Szűcs Lászlóval, a Nemzeti Színház dramaturgjával, Kürti József művésszel és Hajdu László titkárral társulati ülést hívott össze – s ezen határozatot hoztak. A december 10-én délben tartott ülés határozata a következő volt: A Nemzeti Színház tagjai a Magyar Királyi Operaházzal szolidaritást vállalva tartózkodnak a jelenlegi sárga szavazóívvel történő szavazástól és mindaddig nem vesznek részt a Színművészeti és Filmművészeti Kamara életében és munkájában, amíg a Magyar Királyi Operaházzal együtt a két állami színház művészei és művésznői, alkalmazottai és személyzete biztosítékot nem nyer arra, hogy a képviseleti közgyűlésen méltó módon, formában és méretek között vehet részt az ország színházi kultúrájának önmagukra vonatkozó irányításában. A Nemzeti Színház tagjai tehát elhatározták, hogy a folyó hó 12-i szavazáson nem jelennek meg, szavazni nem fognak… Ezt a határozatot a felsőbb szervekhez is eljuttatták, de a két állami színház akciója nem volt eredményes, mert a nyilas és turulista klikk erősebbnek bizonyult, sem Haász Aladár, sem Zsindely Ferenc nem másítottak meg semmit. Könyörtelenül végrehajtották a rendeletet, amellyel elkezdődött a százötven éves magyar színházi kultúra legszomorúbb fejezete.” [2]

Így lett Kiss Ferenc választás nélkül három évre elnök. Székfoglaló beszédében mindenekelőtt páratlan jelentőségűnek nevezte a kamara létesítését, majd ennek kifejtése során elsősorban a szociális érdekképviselet, valamint a magyar nemzeti szellem és keresztény erkölcs eszméire helyezte a hangsúlyt, ám ezek a jelszavak csupán a kamara valódi tevékenységének elkendőzésére szolgáltak. Az elnökválasztást követően 1938. december 22-én megválasztották a tisztségviselőket és 1939. január 1-jén a kamara megkezdte működését.

A budapesti Színész Szövetség tehát megszűnt, az érdekképviseletet a kamara vette át. A választmány első lépésként határozatot hozott a tagdíj összegéről és döntött a szociális kérdésekben. Ez utóbbiak közé tartozott egyrészt az idős, nyugdíjas színészek anyagi helyzetének intézményes biztosítása, másrészt a vidéki színészet helyzetének szilárdabb és biztosabb alapokra való fektetése mind művészi, mind anyagi vonatkozásban, harmadrészt a budapesti színészszerződések revíziója (ugyanis antiszociálisnak minősült a kilenc hónapos szerződtetés, önálló társulat szervezése és vendégszereplés pedig csak a kamara beleegyezésével történhetett), negyedrészt a jóléti intézmények (betegsegélyezés, balesetbiztosítás bevezetése) kiterjesztése és végül a kötelező munkaidő megállapítása. A kamara továbbá kívánatosnak tartotta, hogy az idegen hangzású családi nevet viselő kamarai tagok ne csak magyaros hangzású művészneveket vegyenek fel, hanem családi nevüket törvényes módon is mielőbb megmagyarosítsák.

A választmányi ülés 1939. március 9-én határozott a kamara szerződtetési osztályának felállításáról, amely a központi ügyvitelhez tartozott, s a választmány, valamint a tisztikar állandó felügyelete és irányítása alatt működött. A 6.090–1938. M. E. számú rendelet 18. §-a alapján a választmány döntött a kamarai tagok felvételéről és törléséről. A kamara szigorúan előírta és rendeletekben szabályozta a színházak tagjainak kötöttségeit és létszámát. A 6.090–1938. M. E. számú rendelet 4. §-a előírta, kiknek kötelező kamarai tagsággal rendelkeznie: „a művészeti ügyvezetők szakcsoportjába tartoznak a színigazgatók és a színház igazgatásával megbízott művezetők; az előadóművészek szakcsoportjába tartoznak a színművészek, énekművészek és táncművészek; a művészeti ügykezelők szakcsoportjába tartoznak a művészeti titkárok, dramaturgok, lektorok, főrendezők, rendezők, díszlet- és jelmeztervezők, karmesterek, énekmesterek, táncmesterek, ügyelők, karvezetők, statisztavezetők, súgók; az igazgatási és műszaki ügyvezetők és ügykezelők szakcsoportjába tartoznak a gazdasági igazgatók (főnökök), gazdasági titkárok, gazdák, mérnökök, műszaki tisztviselők, irodai tisztviselők, számvevőségi tisztviselők, könyvtárosok, kottatárosok, pénztárosok; a művészi segédszemélyzet szakcsoportjába tartoznak a zenekari tagok, karénekesek, kartáncosok, segédszínészek és az állandó némaszemélyzet tagjai.” [3]

Ezek a rendeletek és határozatok szorosan kapcsolódtak a kor politikai helyzetéhez: a fasiszta ideológia, különösen 1938-tól, egyre inkább éreztette hatását a magyar színházi világban. A kamara vállalta az uralkodó politikai körök kiszolgálását, a baloldallal való szembenállást, s ezzel összhangban fő feladatának a zsidótörvények végrehajtását tekintette. „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939. IV. t.-c., vagyis az ún. II. zsidótörvény 1939. május hó 4-én hatálybalépett.” [4] A törvényt úgy tüntették fel mint ami „a nemzet akaratát” képviseli, és mind a kormányzó, mind Teleki Pál, miniszterelnök kötelezettséget vállal betartására. A második zsidótörvény a zsidók szerzett jogait érintő rendelkezése értelmében nem lehetett zsidónak tekintendő személy „1. a színház igazgatója; 2. a színház igazgatásával megbízott művezetője; 3. művészeti titkára; 4. rendezője (főrendezője); 5. dramaturgja; 6. lektora; 7. bármely névvel megjelölt olyan alkalmazottja: a) aki a színház szellemi, vagy művészeti irányát megszabja, vagy b) aki a színház művészeti ügyvitelében irányító befolyást gyakorol, vagy c) aki a színház művészeti személyzetének alkalmazásában gyakorol irányító befolyást. II. zsidó (vagy jogi személy) színházi előadások üzletszerű rendezésére (tartására) hatósági engedélyt nem kaphat. [] még az ú. n. 2. §-os kivételezettekre (kitüntetés, hadirokkant, stb.) is vonatkoznak. Itt még az esetleg már megszerzett színikamarai tagság sem menetesítő ok: a fenti munkakörben eddig betöltött állását elveszti.” [5] Az állami színházak 1939. május 4-től újabb zsidó alkalmazottakat nem vehettek fel, s a magánszínházaktól eltérően a korlátozó rendelkezés a nem teljes jogú zsidónak tekintendő személyekre és a kivételezett zsidókra is kiterjedt. A lejárt szerződéseket nem hosszabbították meg, melynek következtében színészek százai váltak állástalanná. A kamara a színházak személyi összetételén kívül igyekezett mindinkább beleszólni a színházak átszervezésébe és a műsor irányításába is.

Az 1939. IV. törvénycikk rendelkezéseinek megfelelően a választmány határozatot hozott a kamarai tagok származásának újabb felülvizsgálatára. „Mindazon kamarai tagok, akik az előkészítő bizottság által vétettek fel, mint született keresztények, az 1939. évi IV. t. c. rendelkezéseinek megfelelően származásuk tekintetében újból felülvizsgáltatnak. Evégből új törzslapot tartoznak kiállítani és sajátkezű aláírásukkal annak adatait megerősíteni. A kiállított törzslap a kézbesítéstől számított 8 napon belül a szükséges származási okmányokkal együtt, a Kamarához beküldendő. Amennyiben az előírt okmányok mindegyike a fentebb jelzett 8 napon belül nem volna beszerezhető, úgy a hiányzó okmányok legkésőbb f. évi június hó 15-ig fegyelmi felelősség mellett pótlandók. A kamara megalakulása, 1939. január 1. óta felvett tagok tagfelvételi kérelmei már az említett törvény alapelveinek megfelelően lettek elbírálva, s így azok újabb felülvizsgálata nem vált szükségessé. […] Aki a törzslapot […] legkésőbb f. évi június hó 15-ig a Kamarához be nem adja, az ellen a 6090–1938. M. E. sz. rendelet 72. §-a alapján a fegyelmi eljárás hivatalból fog megindíttatni. Mindazon kamarai tagok, akik az előkészítő bizottság által az első zsidótörvény alapján mint idejében (1919. aug. 1. előtt) kitértek, a keresztények közé számítva, továbbá mindazok, akik zsidó származásuk alapján vétettek fel, vagy felvételük ezideig még nem történt meg, de erre irányuló kérelmük már korábban beadatott, amennyiben az új, második zsidótörvény az 1939. IV. t. c. alapján a zsidó számarány szerinti kamarai tagság helyett a keresztény számarány szerinti tagságba való átminősítésüket, illetve felvételüket kérik, ezen kérelmüket írásban tartoznak a Kamarához benyújtani.” [6]

Mindemellett a második zsidótörvény tovább korlátozta a kamarán belül a zsidó művészek számarányát. „A T. 9. §. 1. bek. értelmében a színész főosztály egyes szakcsoportjainak különböző foglalkozási köreiben (alcsoportjaiban) felvett zsidó tagok száma nem haladhatja meg az illető foglalkozási körben (alcsoportban) felvett összes tagok számának 6%-át. Ezen 6%-on felül a T. 2. § alapján kivételezett (kitüntetéses, hadirokkant stb.) zsidók kategóriájából még további 3% vehető fel, ugyancsak az egyes foglalkozási körök szerint elkülönítve. […] A kamara köteles lesz tehát a foglalkozási körök szerint elkülönítve a zsidó tagok arányszámát megállapítani és mindaddig, amíg a zsidók számaránya ezen foglalkozási körön belül a 6 százalékot, illetve a kitüntetéses zsidóknál külön a 3 százalékot meghaladja, az illető foglalkozási körben zsidót új kamarai tagul felvenni nem lehet. […] A zsidó származású, azonban zsidónak nem tekinthető személyek a színházi üzemeknél (kivéve az állami vagy törvényhatósági színházakat) a keresztényfajúakkal mindenben egyenlő jogokkal bírnak. A törvény tehát gondoskodik arról is, hogy az esetleges visszaélések megfelelően megtorolhatók legyenek. Különösen súlyosan bünteti a törvény (1 évig terjedhető fogházzal és 20.000.– pengőig terjedhető pénzbüntetéssel) azt: 1. aki a törvény végrehajtása körében a hatóságot fondorlattal megtéveszti, vagy megtéveszteni törekszik; 2. a) aki színház igazgatójának, művezetőjének, művészeti titkárának, rendezőjének, dramaturgjának, lektorának, vagy bármely névvel megjelölt és a színház szellemi, vagy művészeti irányát megszabó, vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorló alkalmazottjának zsidót vesz fel; b) úgyszintén azt a zsidót is, aki az ilyen alkalmazást elfogadja; 3. a) azt a nemzsidót, aki a maga neve alatt zsidó részére, vagy b) azt a zsidót, aki nem zsidó neve alatt a maga részére színházi engedélyt (koncessziót) a törvény kijátszásával szerez meg, vagy megszerezni törekszik. Súlyosbító körülmény és így három évig terjedhető börtönnel, hivatalvesztéssel és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével bünteti a törvény: azt a zsidót, aki megkeresztelkedésének és ősei Magyarországon való születésének időpontja tekintetében a hatóságot megtéveszti vagy megtéveszteni törekszik.” [7]

Kiss Ferenc, a kamara elnöke teljes mértékben igazodott az elvárásokhoz: nézetei megfeleltek a kor politikai-ideológiai követelményeinek. Ezt tanúsítja egyik képviseleti közgyűlésen tartott beszéde: „Megalakulásunk után legelső kötelességünk és teendőnk közé tartozott, előbb az első, később a második zsidótörvény intézkedéseinek átmeneti megvalósítása. A kamara választmánya a törvényes intézkedéseknek nem csak a holt betűit tette magáévá, de abban a szellemben is cselekedett, amelyet a törvények is biztosítottak. Amint méltóztatnak tudni a végrehajtási utasítást a kormány – nyilván a választások miatt akadályozva lévén – a mai napig sem hozta életbe, tehát kamaránknak kellett és kell a törvény szellemében a törvény betartását és végrehajtását biztosítani. […] A kamara kötelessége és feladata, mint az alaprendelet 2. §-a is előírja, a színművészet körében a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása. Minden diktatúrát és főigazgatást mellőzve tehát igenis jogosan cselekszünk, amikor azokat, akik e két magasztos célt, a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs érvényre juttatását megakadályozzák, vagy ez ellen vétenek, fegyelmi bíróságunk elé utasítjuk, vagy felsőbb hatóságaink figyelmét rájuk felhívjuk.” [8]

Ennek értelmében tehát a kamara 1939 szeptemberétől kivétel nélkül elutasította a zsidó színészek felvételi kérelmét. Megállapították, hogy a kamarában 6,3 százalék a zsidók aránya, s miután a második zsidótörvény csak hat százalékot engedélyezett, csak akkor kerülhetett sor újabb tagfelvételre, amennyiben a zsidók számaránya hat százalék alá száll. Az intézkedések az utánpótlást nevelő intézeteket is érintették, így 1939 októberétől megvonták Rózsahegyi Kálmántól az engedélyt színiiskolája működtetésére. A kamara vezetősége ebben az ügyben arra az álláspontra helyezkedett, hogy elég a színiakadémia és a színészegyesület iskolája, nincs szükség magániskolákra.

Kiss Ferenc nyilatkozataiból tehát egyértelműen kitűnik, hogy a kamara a zsidótörvények végrehajtását tekintette fő feladatának. A kamara működésére vonatkozó megjegyzése szintén ezt példázza: nézete szerint a kamara munkáját nagymértékben nehezítette az a körülmény, hogy egybeesett a zsidótörvény végrehajtásának és a kamara felállításának időpontja. Kiss úgy látta, több idő maradt volna a kamara szükségszerű célkitűzéseinek megvalósítására, ha a hatóságok megvalósították volna a keresztény nemzeti alapon való átszervezést.

Megalakult a kamara fegyelmi tanácsa is, mely olyan humanista szemléletű kiemelkedő művészekből és magas rangú tisztviselőkből (Palló Imre, Uray Tivadar, Jalsovczky Károly) állt, akiknek számos esetben sikerült a kamara ítéleteit megsemmisíteni vagy legalábbis enyhíteni. „A Tanács egy ideig megpróbál stabil jogrendszer szerint dolgozni. Leszögezi, hogy aki hivatalos erkölcsi bizonyítványt kapott, azt nem lehet olyan indoklással elutasítani, hogy «a nemzeti szellemmel ellentétes magatartással vádolható». A zsidó művészek mellőzése pedig éppen ezen az alapon történt. Nyilvánvaló, hogy a Tanács fékező magatartása az események sodrában nem tartható sokáig. De eleinte szükség van a káoszban némi rend illúziójára.” [9]

Kiss Ferencet azonban egyre többet támadták, elsősorban a baloldaliak, és ezek hatására 1940-ben lemondott tisztségéről, de döntő változás csak 1942 tavaszán következett be. A választmány a kamara aranykönyvébe bejegyezte érdemeit, és arcképét a tanácsterem számára megfesttette.

Németország 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót, augusztus 8-án pedig a III. zsidótörvény is életbe lépett.

A színházi világ radikális átállítása 1941-ben következett be. A zsidó vezetők teljesen eltűntek a színházak éléről. A német villámháborús hadsikereken felbuzdulva a szélsőjobboldal azonnal célba vette a színházakat. „az I. és II. zsidótörvény fogyatékosságai – írta a Virradat – nemcsak megakadályozták a fővárosi színházi kultúra keresztény szellemben való átalakulását, hanem lehetővé tették, hogy a magánszínházaknál, tehát épp azoknál, amelyek a múltban a zsidó szellemiségnek fő kisugárzó központjai voltak, lényegében változatlan maradjon minden. Az az intézkedés, amely meghagyta a zsidók számára a magánszínházak gazdasági irányítását, lényegében kezükbe adta a művészeti ügyek legfelsőbb irányítását is…” [10]

A zsidó származású igazgatók 1938 őszén még irányíthatták színházaikat. A polgármester azonban 1939 őszén a kamara javaslata alapján új színigazgatóknak adta ki a személyhez kötött színháznyitási engedélyt. Az 1941-es színházi évad megkezdését pedig súlyosan veszélyeztette az engedélyek késedelmes kiadása. A kapkodás a színvonal süllyedéséhez vezetett. „Negyven fokos lázban ég az egész színházi közélet: augusztus közepe felé járunk és még mindig nem tudja senki sem, hogy melyik színháznak ki lesz az igazgatója. Ennélfogva nincs szervezkedés, színház nem kaphat előleget, a szó szoros értelmében mindenki, aki a színházban vagy színházzal keresi a kenyerét, parázson ül, teljes a bizonytalanság az egész vonalon, mert a kamara most már Isten tudja hányadszor halasztja el a döntést a színházi koncessziók ügyében. Ha úgynevezett 100 százalékos átállást akarnak csinálni – kérdezte az újságíró – , miért nem csinálták meg előbb? Mindenkinek az idegeire megy a dolog, mert senki sem tudja, hogy mi lesz vele. A színházaknak szervezkedniök kell, társulatot kell szerződtetniök, darabot íratniok és vásárolniok. Hogyan lehet felkészületlenül, szervezetlenül és programtalanul? Átalakítani csak zökkenőmentesen, gonddal, előrelátással szabad! 1941 nyarán még nincs kellő előrelátással és felkészültséggel előkészítve.” [11]

A kamara a legnagyobb szigorral akart őrködni a színházak jövője és kulturális szerepe fölött. Ebben két szempont szolgált irányadóként: egyrészt a színházak zsidómentes vezetésének megszervezése, másrészt a keresztény, nemzeti szellemű irodalom előretörésének biztosítása. A színházak igazgatói posztjára pályázók közül azok jártak sikerrel, akiknek erkölcsi múltjuk feddhetetlennek bizonyult (vagyis megfelelt a politikai követelményeknek), és rendelkeztek zsidómentes tőkével. Célkitűzésük eléréséhez, azaz keresztény tőkével keresztény színházat létrehozni, megkövetelték, hogy a keresztény művészeti vezetők mögött új keresztény tőkeérdekeltség álljon.

Az új színháznyitási engedélyek kiosztását követően a jobboldali sajtó nemzeti érzésű és erkölcseiben keresztény új magyar színészet korszakáról írt. „Meg kell emlékeznünk a Színművészeti Kamara működéséről is. Jelentősége egyre nagyobb, vezetésében a tiszta új, modern magyar szellem érvényesül, ítéleteiben erkölcsi erő és igazság dönt, akcióit az egész jobboldali Magyarország ujjongó helyeslése kíséri. A Színművészeti Kamara egyik legerősebb biztosítéka a további fejlődésnek s garancia arra, hogy a magyar színházi világban az új Európa és tiszta magyarság életszemlélete érvényesül.” [12]

Míg a főváros magánszínházait eddig túlnyomórészt a zsidó tőke és vállalkozó kedv sikeresen tartotta fenn és fejlesztette, addig a keresztény tőke és vállalkozó kedv jóval mérsékeltebbnek bizonyult, mint ahogy azt az őrségváltás zavartalansága megkívánta volna. Ez az átállás természetesen rengeteg problémával járt. Az újságok azonban az akadályokat csak átmenetinek tüntették föl. A már korábbi „árja” vállalkozások is sorra megbuktak: a Patkós-féle Belvárosi Színház, a Czakó vezette Városi Színház, a Földessy-féle Madách, majd Bubik Árpád is feladta a küzdelmet a Fővárosi Operettszínházban. Csak Pünkösti Andor és Bánky Róbert vezette színházát változás nélkül 1944-ig. A Madách Színház igazgatói posztját Pünkösti után, 1944 áprilisában Cselle Lajos foglalta el, aki előzőleg a kamara főtitkára volt. Így a Madách Színház a nyilas párt kezébe került. A kamara főtitkára dr. vitéz Laczkó József lett, a színművészeti főosztály addigi titkára.

A színházi világban kialakult helyzetért a Népszava Kiss Ferencet tette felelőssé: egyik cikkében gúnyosan támadta a kamara elnökét. „1. Az elnök úr érdeme, hogy megszervezte a színművészeti kamarát, mégpedig úgy, hogy a lehető legkevesebb köze legyen a színészethez és igen kitűnő, de színjátszástól meglehetősen idegen urak csellenghessenek irodáiban. 2. Az elnök úr teremtette a semmiből a vidéki vándorrendszert, amelynek hasznosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sok lap, közöttük mi is, valóságos rovatot volt kénytelen nyitni a vándorügyek tárgyalására. 3. Az elnök úr beleszólt a színházak műsorába, megválogatta, mit kaphat az éretlen színházjáró közönség, megnyerte ezzel a színházak és a közönség osztatlan tetszését. 4. Nyilatkozott az elnök úr sokat és ezzel új színt adott a magyar színjátszásnak: az íróasztal mellett és a lapok hasábjain szereplő, színpadon ellenben ritkán látható színész alakját. 5. Gondoskodott arról, hogy a budapesti színházak minél később nyithassanak, mert minél tovább kellett várniok a magánszínészeknek a szerződéskötés lehetőségére, annál jobban örültek aztán neki. 6. Sikeresen teremtett olyan helyzetet, hogy nagynevű színészek kénytelenek voltak megválni a színpadtól, azáltal második vonalbeli színészek kerültek helyükre, ha nem is értékben, de legalább pozícióban. 7. Külföldi és vidéki vándorok kerülhettek a budapesti színházak igazgatói székébe az elnök úr tevékenységének idején. 8. Kiábrándította a közönséget abból a hitből, hogy van egy Kiss Ferenc nevű színész. 9. Annakidején – még jól emlékszünk rá – megalkotta a „színésztekintély” addig ismeretlen formájú fogalmát azzal, hogy nem vállalt egy szerepet, mert abban a színpadon megverték volna Őt. 10. Megszülte és nagyon elevenné tette a színészbürokráciát.” [13]

A nyilas párt lapja, a Magyarság, valamint a kormánysajtó és a kormányzaton belüli jobboldali ellenzék lapja, az Új Magyarság azonban védelmébe vette Kiss Ferencet, aki a támadásokkal szemben sajtóper indításával védekezett, és lemondási kérelmét többször megismételte. 1942. január 1-jén a közoktatásügyi miniszteri rendelet értelmében megkezdődött a Színművészeti és Filmművészeti Kamara működésének megszüntetése, illetve szétválasztása. Kiss Ferenc leköszönése egybeesett a kamara kettéválasztásával. Az elnök helyébe kormánybiztos lépett: Cziffra András, közalapítványi ügyészt 1942. május 1-jétől megbízták az elnöki teendők végzésével és a kamara felállításának előkészítésére kinevezték miniszteri biztosnak.

Kiss Ferenc működésének három esztendejéről nem készült jelentés, és a kamara sem tartott közgyűlést. Staud Géza, a Madách Színház dramaturgja a Magyar Szemlében készített mérleget az elnök tevékenységéről: „Tévedés volt Kiss Ferencet állítani a Színikamara élére, akinek sem az ilyen fontos kultúrpolitikai intézet vezetéséhez szükséges széles látóköre, sem az adminisztratív ügyek elintézéséhez nélkülözhetetlen érzéke és gyakorlati jártassága nem volt. Hasonló színvonalat mutatott az a választmány is, amely vele karöltve működött. Ennek legnagyobb része kevésbé ismert és kultúrpolitikával soha nem foglalkozó színészekből állt, akik a kamara tevékenységének kizárólagos célját a zsidótörvény minél radikálisabb és sokszor önkényesen értelmezett keresztülhajszolásában látták. Ezen túlmenően a kamara mint kultúrpolitikai intézőszerv úgyszólván teljesen tehetetlennek bizonyult, holott a vezetőségnek át kellett volna éreznie mindazokat a súlyos problémákat, amelyek a magyar színészetben a zsidókérdésen túl is jelentkeztek. A magyar színészet nehéz anyagi és kulturális kérdéseit a színikamara vezetősége vagy nem ismerte fel, vagy ha felismerte, helytelenül próbálta orvosolni. […] Félrefogások: stagione-rendszer erőszakos bevezetése. (1939-ben a kamara a vidéki színészet életét is megbolygatta. Megszüntette a színikerületeket, s helyükbe az úgynevezett cseretársulati vagy stagione-rendszert állította. 1939–1940-ben tizenhat cseretársulat működött az országban. De a rendszer, amelynek sem történeti, sem gazdasági alapja Magyarországon nem volt, megbukott, s 1943-ban a kerületi rendszert a kamara kénytelen volt visszaállítani. 1943–1944-ben már ismét huszonhat kerületi társulat és csak kettő drámai stagione működött az országban.) Színigazgatói megbízások (például Patkós György a Nemzeti Színházból eltávolított titkár kinevezése a Belvárosi Színház élére. Patkós elköltötte a szubvenciót és a színházat egy hiradómozi kirendeltségnek adta el.) A kamara nyilatkozatok tömegével igyekezett tisztára mosni magát. A másik Nemzeti Színházból elbocsátott titkárral, Czakó Pállal ugyanez történt: a Városi Színház vezetésétől csúfos anyagi bukással távozott. S mindezt a Nemzeti Színház örökös tagja tette a saját intézetétől kultuszminisztériumi jóváhagyással eltávolított két alkalmazottal, akiket mint a keresztény nemzeti színjátszás alakjait játszott ki s anyaintézetével és igazgatójával szemben kamaraelnöki tekintélyével hosszú ideig erkölcsileg fedezett.” [14]

Staud Géza cikkében nemcsak személyesen Kiss Ferencet támadta, hanem a kamarát, az akkori színházi életet, a rendezőképzést és a Színművészeti Akadémiát. Természetes, hogy mindez nem maradt megtorlás nélkül: pert indítottak.

Az új kormánybiztostól, Cziffra Andrástól azt remélték, hogy majd kivezeti a Kamarát a jogi és művészeti zűrzavarból, az önkényes és egyéni intézkedések teremtette tarthatatlan állapotból, jogbiztonságot teremt, és nyugalmi helyzetet hoz létre, amely biztosítani képes a színházi kultúra fejlődését. Ez alatt konkrétan a színigazgatói koncessziók gyors elintézését, a művészi és gazdasági érdekvédelem megteremtését és a vidéki színészek szociális helyzetének megváltoztatását értették.

Mindebből azonban nem valósult meg semmi, helyette bekövetkezett a kamara teljes zsidótlanítása. A zsidó színészek pedig még reménykedtek a hat százalékban. Az 1943-as évad végén kizárták azokat a színészeket, akik három éve nem kaptak szerződést. „Hivatkozással a 6090–1938 M. E. számú rendelet 508. §-ának 1. bekezdése 3. és 5. pontjára, felhívom t. Címet, hogy a Színművészeti és Filmművészeti Kamara tagjai sorába való felvétel óta eltelt három év alatti azon szakcsoportban való működését, amelybe fölvétetett, legkésőbb jelen felhívásom kézhezvételétől számított két héten belül hitelt érdemlően igazolni szíveskedjék, mert ennek hiányában a fentebb hivatkozott rendelet értelmében, miután nyilvántartásunk szerint három évet meghaladó működése a kamarához bejelentve nem lett, a tagok sorából törölni lennénk kénytelenek.” [15]

A kamara még Kiss Ferenc elnöki működése alatt olyan megállapodásokat kötött a színigazgatókkal, amelyek kikötötték, hogy zsidó kamarai tagot nem szerződtethetnek, sőt a félzsidónak minősülők közül is csak egyet-egyet engedélyeztek. A kamara tehát előbb felvette tagjai sorába a zsidó művészeket, majd letiltotta őket a színpadról, és az ellehetetlenítés utolsó lépéseként, mivel hosszabb ideje rendelkeztek szerződéssel, kizárta őket a Kamarából. „Volt-e joga a kamarának a zsidótörvény rendelkezései ellenére félhivatalos úton a numerus nullust bevezetni a színházi világban?” – tette fel a kérdést a Népszava. [16] A színházi életben bekövetkezett zsidótlanítás összefüggött a politikai eseményekkel, ugyanis amikor Horthy Hitlernél járt 1943 áprilisában, Hitler Kállay leváltását és a zsidókérdés radikális megoldását követelte Magyarországtól.

A két állami színház közül az Opera különleges helyet foglalt el a színházak között. Bár 1939. július 1-jén itt is végrehajtották a zsidótörvényt, „arányosították” az együttest: tizenegy énekkari, hat zenekari tagnak, négy táncosnak, több énekesnek, összesen harminchét tagnak kellett távoznia, a németek bevonulásáig mégis huszonegy zsidó tag működhetett. Rejtély, hogy a kiváló igazgatónak, Márkus Lászlónak hogyan sikerült engedélyeztetni a prominens, zsidónak minősülő tagok föllépését. A Nemzeti Színházból kikerült színészek egyes magánszínházaknál kaptak helyet. Várkonyi Zoltánnak, Tapolczai Gyulának, Both Bélának 1941 nyarán kellett elhagyniuk a Nemzeti Színházat. Bár még ekkor az érvényben levő törvények egyikük szerepeltetését sem tiltották meg, de a minisztériumi főtisztviselői gárda Németh Antal igazgatót szóban és telefonon egyaránt arra kényszerítette, hogy elbocsássa őket. Gobbi Hilda szerint eltávolításuk Bartos Gyula és Gál Gyula hosszú távú szerződtetésének megtorlása volt. „Gózon Gyulát viszont csak úgy menthette meg Németh Antal, hogy a készülő törvényről tudva hároméves szerződést kötött vele. A törvény ilyenfajta kijátszása miatt sajtóhadjáratot indítottak ellene, és prédául követelték a színház három félzsidó tagját […].” [17]

A színpadról kiszorult művészek megmentése érdekében dr. Ribáry Géza ügyvéd megalapította a „száműzöttek” színházát. Az OMIKE Művészakció nevet viselő társulat a Goldmark-teremben rendezkedett be. A törvény által zsidónak tekintett, de felekezetileg nem zsidó művészek nem lehettek tagjai a színháznak. Így sokan, Törzs Jenőtől Góth Sándorig, Rózsahegyi Kálmántól Rátkai Mártonig végképp hajléktalanná váltak. Hont Ferenc az állástalanná vált, felekezetileg nem zsidó színészek számára a Goldmark-terem mintájára „fehér karszalagos” színház alapítására kért engedélyt (amikor a zsidó munkaszolgálatosokat sárga karszalag jelölte meg, a zsidónak számító keresztények fehér karszalagot kaptak), de a kamara főtitkára nem is továbbította kérését. Az önerőből fenntartott OMIKE Művészakciónak a német csapatok bevonulása vetett véget. A kamara a hiteles listák kiszolgáltatásával lehetővé tette a munkanélkülivé vált színészek, művészek deportálását.

A színikamara szerepét a háború után, az 1945. május 5-én megalakult Magyar Színészek Szabad Szakszervezete vette át. 1946 augusztusában megjelent hivatalos közlönyük, a Színészek Lapja. A szakszervezet színészek, énekesek, rendezők, dramaturgok, díszlet- és jelmeztervezők, tisztviselők és színpadi munkások demokratikus érdekképviseleti szerveként működött. Első elnöke Abonyi Géza, főtitkára pedig Staud Géza volt. Rövid ideig létezett, 1949-ben beolvadt a Művészeti Dolgozók Szakszervezetébe.



[1] A Színművészeti- és Filmművészeti Kamara megalakulása. Magyar Színészet, 1939/1. 2.

[2] Gobbi Hilda, Közben… Bp., 1982. 144–145.

[3] Dr. vitéz Laczkó József, Színházaknál kiknek kell kamarai tagoknak lenni. Magyar Színészet, 1939/3. 7–8.

[4] Dr. vitéz Gallay Béla, A második zsidótörvény. Magyar Színészet, 1939/5. 8.

[5] Dr. vitéz Gallay Béla, A második zsidótörvény. Magyar Színészet, 1939/6. 4.

[6] Választmányi határozatok, Magyar Színészet, 1939/6. 9.

[7] Dr. vitéz Gallay Béla, A II. zsidótörvény. Magyar Színészet, 1939/7. 7.

[8] Kiss Ferenc, a Kamara elnökének a színművészeti főosztály 1939. évi július 11-iki képviseleti közgyűlésen tartott megnyitó beszéde. Magyar Színészet, 1939/9. 2.

[9] Tudnivaló. Magyar Színészet, 1939/9.

[10] Mi a helyzet a magánszínházaknál? Virradat, 1941/27. 4.

[11] Egyed Zoltán, Színházi levél. Film, Színház, Irodalom, 1941/33.

[12] Kabai Zoltán, Színházi beszámoló. Egyedül Vagyunk, 1941/7. 31.

[13] Kiss Ferenc védelmében. Népszava, 1941. szeptember 19.

[14] Staud Géza, A magyar színjátszás egy éve. Magyar Szemle, 1942. XLIII. kötet. 54–55.

[15] Kizárják a kamarából azokat a színészeket, akik három éve nem kaptak szerződést. Népszava, 1943. július 1.

[16] uo.

[17] Gobbi Hilda, Közben… Bp., 1982. 146.